Székely Nép, 2006 (41. évfolyam, 51-52. szám)
2006-03-01 / 51. szám
George-Dej főtitkár köre eleve tisztázni akarta magát a nemzeti elfogultság vádjától. Magának a székelységnek nem sok haszna vált az “autonom tartományból”, hiszen az igazgatás éppen úgy folyt tovább, mint addig, a magyarság, a magyar nyelv semmi külön jogot nem élvezett. Az 1952-es román alkotmány ugyan előirányozta, hogy záros határidőn belül ki kell dolgozni a tartomány belső szabályzatát, de erre soha nem került sor. Ehelyet a “magyar tarománynak” egyszerre első román titkára lett, a nyíltan soviniszta küldetéstudatú Josif Banc. Az állapotokat egy akkori székely vicc jellemezte legjobban:”Az autó magyar, de a sofőr román.” Semmilyen megrendülést nem okozott hát a székelyeknek, amikor 1968—ban, a megyerendszer visszaállításakor, az akkori “Maros-Magyar Autonóm Tartománynak nevezett, már előbb megcsonkított közigazgatási alakzat - minden különösebb magyarázás nélkül - megszűnt. Mig a román pártvezérek - jobb és baloldaliak számára egyképpen - pusztán taktika és ürügy, képmutatás volt az autonómia, az erdélyi magyarság vezetői 1945 után azzal a meggyőződéssel ragaszkodtak az önrendelkezéshez, hogy ez a kisebbségi magyar nemzeti közösség megmaradásának egyetlen lehetősége. Erdély szentéletű püspöke, Márton Áron, mikkor látva a legfőbb MNSZ-vezetők többségének szolgai behódolását Bukarest előtt, árulásukat. Erdély ügyében, és ezért, tiltakozás képpen, református püspöktársával, meg a magyar gazdasági és szövetkezeti egyesületek vezetőivel együtt a békekonferencia nagyhatalmaihoz fordult, nem a történeti érvekkel élt, mint Apponyi Albert az eső világháború után, hanem az erdélyi magyarság, közel két millió ember akaratára, vagyis az önrendelkezés eszméjére hivatkozott. Petru Groz miniszterelnökhöz intézett, 1946. január 28-i lelvelében ( a nyilatozattal nagyjában egy időben ) nyíltan szemére vetette az erdélyi magyarság véleményének meghamisítását, tehát az önrendelkezés elveinek megcsúfolását: “Az újságok közlése szerint Nagyméltóságod többizben úgy nyilatkozott, hogy a román közigazgatás területén élő magyarság a saját elhatározásából illeszkedik be a román állam kereteibe. Mivel itt a román - magyar vita gyökere van érintve, kötelességemnek tartom kendőzés nélkük, nyíltan megmondani, hogy erre az önkéntes beilleszkedésre a magyarságnál nem tapasztalható semmiféle hajlandóság.” De a román kommunisták által irányított és ellenőrzött Magyar Népi Szövetség országos elnöke, Kurkó Gyárfás is az önrendelkezés megvalósításában bízott, noha véleményét nem mindig nyilvánította ki. Érezte, tudta a román vezetők autonómiafóbiáját. Ezért a fogalmat körülírta. Mikor 1946 májusában Kurkó egyik bukaresti útja során engedélyt kapott az új nemzetiségi törvény kidolgozására, és ezzel a munkával egyszerre két jogászt is megbízott, Demeter Jánost és Berivóy Jánost, a tervezet alapelveit igy határozta meg: ... “amit követelünk az a legteljesebb nemzeti egyenjogúság: ami jár a románoknak, az jár a magyaroknak is: önkormányzatszerü magoldásra is gondolhatunk, anélkül, hogy az autonómia jogi képletét kifejezetten említenénk. ( A nemzetiségek egyenjogositásának utján. Joó Rudolf beszélgetése Demetet Jánossal, Kossuth Könyvkiadó, 1983.) A nemzetiségi törvénytervezetet - az önrendelkezési eszme szerény megtestesülését - a Magyar Népi Szövetség képviselői 1946 végén a román parlamentbe beterjesztették. Nem tűzték napi rendre, nem vitatták meg, nem hagyták jóvá. De Kurkót egy évvel később megfosztották elnöki tisztségétől, majd bebörtönözték. Tizenhat évi fogság után szabadult, értelmében megroppanva, örökre félszegen. Úgy tűnhetett volna, holtották volna - az emberekkel együtt - az autonómia eszméjét is. Mindezek ellenére, az 1989-es véres és bársonyos forradalmak után, szinte a változások első napján az addig kegyetlenül elnyomott magyar kisebbségi közösségek az önrendelkezés igényét tűzték harci lobogójukra. Még el sem temették a sortüzek áldozatait Kolozsvárott, mikor 1989. december 23-án, Gál Ernő filozófus lakásán tizenöt értelmiségi megszövegezi a másnap közreadott Hivó Szót, amelyen tételesen is szerepel az önrendelkezés követelése. ( Cseke Péter: Hazatérő szavak, Püski, 1993.) Noha történelmi tapasztalatok igazolják, hogy önrendelkezés nélkül milliós lélekszámú kisebbségi közösségek nemzeti jövője nem biztosítható, nem egy országban az adott kisebbségeken belül is ádáz viták folytak és folynak az autonómia követeléséről vagy annak elvetéséről. Most ne essék szó azokról a politikusokról, akik egyéni érvényesülésük, anyagi előnyeik miatt ellenzik az önrendelkezést, mint célkitűzést. Ezek a legtöbb esetben renegátok, s ilyenek minden nemzetiség soraiban akadnak. A felelősségteljes és önzetlen kisebbségi vezetők egy részét a nemzeti többség makacs ellenállása zavarja meg, s úgy vélik, hogy “apró lépésekkel”, az autonómia mellőzésével többre lehet menni. Nem érdemes “hergelni” a hatalmon lévő nyílt vagy rejtekező naconalistákat. Egyébként erre a többségi nemzet publicisztikája kiválóan rájátszik. Barátságos hangú román tanulmányokat idézhetnénk, melyek még el is fogadják a magyarság autonomista törekvéseit, a kolozsvári magyar egyetem felállítását, a teljes anyanyelvű iskolahálózat támogatását, a magyar művelődési intézmények és sajtó állami támogatását, de szinte “kérik” a magyarságot, hogy mindezekkel a követelésekkel ne “bombázza” a román közvéleményt, mert a rokonszenvezőkben is felketheti az ellenkezést. Ennek a nézetnek a provokativ esete az, amikor a Funar-féle otromba nacionalizmust párhuzamba állítják Tőkés László szemléletével, és a kolozsvári polgármestert meg a nagyváradi püspököt egyképpen - egymással ellentétes - “szélsőséges pólusnak” tüntetik fel, mint amelyek ellen a maguk módján a románoknak és a magyaroknak egyképpen küzdeniük kell. Hóhér és áldozata igy kerül egy gyékényre, “óvatos” magyar publicisták tollán is. Erdély magyar kisebbségi életében a legfájdalmasabb és legtöbb gondot okozó törésvonal évek óta kétségtelenül vezető közösségi emberek viszonyulása az autonómiához. Először Katona Ádám székelyudvarhelyi tanár, irodalomkritikus hozta be a köztudatba, nem sokkal az 1989-es fordulat után - a székely önrendelkezés hagyományait idézve - , de ezt a kísérletet a Romániai Magyar Demokrata Szövetség országos vezetősége erélyesen elutasította. Később a Szövetség bihari parlamenti képviselője, Dr. Csapó József dolgozta ki a maga autonómia tervezetét, ami napjainkig időnként felparázsló vita tárgya. De közben az RMDSZ vezetősége megegyezésre jutott a belső önrendelkezés programmá tételében. íme, a Küldöttek Országos Tanácsa és a Parlamenti Csoport által, 1992. október 25-én elfogadott, nevezetes Kolozsvári Nyilatkozat: “....Szülőföldünket otthonunknak valljuk. De a román nemzetbe beolvadni nem akarunk....Kötelességünk felmutatni azt a megoldást, amely számunkra és az ország számára _ is kiút ebből a válságból....Állítjuk, hogy ez az út a belső önrendelkezés útja...” Erre a történelmi jelentőségű nyilatkozatra erdélyi magyar publiciszták hol hivatkoznak, hol nem, de kétségkívül: az elvetélt kísérlet az önrendelkezés megvalósítására okozta az erdélyi magyarság körében másfél évtizede meglévő ellentétet, a nem szűnő egymás elleni csatározást. Valójában mind a két erdélyi magyar tábor, a “radikálisok” és a “mérsékeltek” a sajátos román viszonyok foglyai. Ebben az országban gyakrabban hivatkoznak a demokráciára, mint jónéhány hasonló történelmi helyzetben lévő újdemokráciában. Csakhogy az értelmezés eltérő, főként a nemzeti kérdés megoldását illetően. Ugyanis mig a magyarság képviselői az autonómia lassúbb vagy gyorsabb megoldását követelik - ebben Istennek hála egységesek - és fő érvük a demokrácia, addig román oldalon az önrendelkezés nyílt vagy rejtett gáncsolói ugyancsak a demokráciára hivatkoznak, s a “többségi elv” alapján. A román nacionalizmus, de akár a 3. oldal
