Székely Nép, 2006 (41. évfolyam, 51-52. szám)
2006-11-01 / 52. szám
Nagyenyed ősi kollégiuma -Magyar Örökség-díjas-\ Beke György Magyarország legjelentősebb „civil" kitüntetése jelenleg a tíz év óta esztendőnként négyszer kiosztott Magyar Örökség-díj. Állampolgári javaslatok alapján a tudományos, művészeti élet, irodalom, közélet jeles képviselőiből álló zsűri dönt a kitüntetett személyekről, intézményekről, eszmeáramlatokról. Díjazhat élő és holt személyeket, hajdani és mai kiemelkedő fontosságú intézményeket, csoportosulásokat. Az alapítók érvelése szerint „az utóbbi ötven év magyar történelme és benne társadalmi, tudományos-kulturális múltunk igaztalan, torz módon jelenik meg a közvélemény előtt, és sok esetben a negatív történések túlsúlya érzékelhető. Szükséges tehát megnevezni azokat az építő személyiségeket, erőfeszítéseket, felemelő tényeket, amelyek kiegyenlítik a hamis arányokat, illetve akik létükkel és személyes teljesítményükkel valóságos egyensúlyt teremtenek. Ettől reméljük, hogy a pozitív események közé emelkednek a magyar önazonosság-tudat szempontjából meghatározóan fontos tények, melyek unokáink unokái számára is példát jelenthetnek." Magyar Örökség-díjat ítéltek és adtak át az egyik legnagyobb múltú, egyenesen jelképpé vált nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumnak, az erdélyi magyar oktatás ősi otthonának. Nagyenyed Erdély legendás városa volt mindig. Legendáját költő fiai, Áprily Lajos és Jékely Zoltán énekelték meg. Ennek a legendának történelmi alapjai vannak. Nemcsak azért, mert immár közeleg alapításának 400. évfordulója. Nemcsak azon a jogon, hogy diákjai az idők során Erdély minden részéből sereglettek ide, székelyek, dél-erdélyiek, mezőségiek, úgy, hogy a Bethlen Kollégiumot okkal nevezték Schola Transsylvanicának, Erdély iskolájának. Még csak az sem egyetlen jogcím, hogy az enyedi diákok az idők során 8. oldal mindig az erdélyi magyar társadalom minden rétegét képviselték, többségük pedig papok, tanítók, kézművesek, gazdálkodók gyermekei közül kerültek ki, ami szilárd demokratikus rendet és szellemet biztosított az ősi falak között. Népiskola volt - a tudás legmagasabb szintjén. Azért tarthatjuk az erdélyi magyar iskolák jelképének, mert négy hosszú évszázad során annyi veszedelmet, hatalmi erőszakot, tüzhalált, ármányt és bosszúállást szenvedett el, mint kevés más iskolatársa. Mintha nemzeti balsorsunk itt akarta volna próbára tenni ellenálló erőnket, szívósságunkat és hűségünket. Bethlen Gábor, a nagy fejedelem a béke és a tudás szigetének szánta a kollégiumot, mikor 1622-ben Gyulafehérváron megalapította. Ő maga is a béke embere, noha újra meg újra a hadak útjára kellett lépnie. Kollégiumában nem annyira vitéz harcosokat, katonákat akart nevelni, hanem nagylelkű tanítókat és papokat. A tudás révén ezért tette nemessé a paraszti sorból jött népnevelőket. Csak ellenséges hadak, felbőszített martalócok újra és újra ennek a békés szigetnek az elpusztítására törtek. Alig 36 évvel a Kollégium megnyitása után, 1658-ban török-tatár hordák érkeztek Fehérvárra, hogy megbosszulják II. Rákóczi György fejedelem meggondolatlan lengyelországi kalandját. Nem kérte ki ehhez a szultán beleegyezését. Az egyik első magyar nyelvű történelmi feljegyzésből, Szalárdi János Siralmas magyar krónikájából tudjuk, hogy a fehérvári könyvtáros, Pápai János a székesegyház egyik sekrestyéjébe falaztatta be magát a legértékesebb könyvekkel és iratokkal együtt. A fosztogató tatárok kincset sejtettek a friss falazás mögött, kibontották, és dühükben, amiért ezüst és arany helyett egy kövér embert és könyveket találtak, Pápai János uramat ló farkához kötötték, és úgy hurcolták egészen Váradig, ahol nyoma veszett. A könyveket pedig elégették. Emiatt tudjuk csak 1662-től nyomon követni a Bethlen Kollégium sorsát, valamint a tanárok és diákok történetét. Ugyanis az ostrom és rombolás után négy esztendővel az akkori fejedelem I. Apafi Mihály újraalapította a Kollégiumot, mégpedig Nagyenyeden, mivel e város környékén feküdtek a hatalmas Apafi-birtokok, amelyek a tudás otthonát táplálhatták. Újabb 42 esztendővel később labancok jelentek meg a Kollégium falainál. A diákok hősies védekezését olyan irodalmi remekműből ismerjük, mint Jókai Mór novellája, A nagyenyedi két fűzfa. A Kollégium mögött, a Kápolna-dombon emlékkő áll, 28 névvel. Ők voltak az 1704-es labancdúlás diák-áldozatai. Mivel pedig a labanc veszély nem múlt el még, a Kollégium diákjai és tanárai elhúzódtak a közeli sziklabarlangba, Torockónál, és ott folyt tovább a tanítás. A barlang bejáratánál diákörszem, ha újból ellenség közelednék... Istenem, hány erdélyi magyar iskolánk kapujában kellett állniuk a diák-őrszemeknek, hogy védelmük alatt társaik nyugodtan tanulhassanak! Jókai Mór másfél évszázaddal a dorongokkal harcoló enyedi diákok hősiessége után írta meg a novelláját, 1853-ban. Erdélyben járva hallotta a történetet. Mert Erdélyben másfél évszázad múltán is élt, szájról-szájra szállt a történet. Időszerűvé tette az emlékezést az újabb dráma, minden addiginál iszonyúbb: Enyed városának és kollégiumának felégetése 1849 januárjában. Avram láncú mócvezér félrevezetett, bosszúszomjas felkelői tökéletes munkát végeztek. Nemcsak a város magyar lakóit gyilkolták le mind egy szálig, de a Kollégium épületét is módszeresen égették fel. Minden osztályterembe és bentlakási szobába szalmát szórtak szét, és a máglyákat külön-külön gyújtották meg, nehogy egyetlen fal is megmenekülhessen. De a Bethlen Kollégium mégse veszett el egészen. Összefogott Erdély, hogy újjáépüljön. Mikó Imre gróf, Erdély Széchenyije gazdag könyvtárat, értékes kőzetgyujteményt adományozott az iskolának. Ugyanilyen nagylelkűségről tett bizonyságot a háromszéki főnemes, mikor az 1859- ben létrejött sepsiszentgyörgyi református iskolát, a mai kollégium elődjét megalapították. Vállalta itt is, Enyeden a főgondnoki tisztet. Szólni kell itt az enyedi romlást követő nemzetközi, pontosabban
