Székely Nép, 2006 (41. évfolyam, 51-52. szám)
2006-11-01 / 52. szám
Nehéz időkre emlékezve Dr. Péter Miklós ref. lelkész, költő, egyetemi docens ...A diktatúra elleni tiltakozás jelképpé magasztosult alakja, a törékeny alkatú, de törhetetlen gerincű Doina Comea, tíz évvel ezelőtt tudományos ülésszakot szervezett arról, mit tudnak mai történelem szakos hallgatók az erdélyi 1956-ról. A kolozsvári Egyetemi Könyvtár tanácsterme már telve volt meghívott érdeklődőkkel, amikor az épület főbejárata előtt három kopaszodóőszülő férfi találkozott. Három különböző irányból érkeztek: Várhegyi István professzor Németországból, Aurel Baghiu nyugalmazott mérnök, aki temesvári egyetemi hallgató korában az 56-al rokonszenvező román diákság vezetője volt, a dél-nyugati határszélről, jómagam Kolozsvárról. Mi hárman 1959 forró-izzasztó nyarát a szamosújvári börtön - Martinuzzi Fráter György (1482-1551) államférfi, bíbomok érsek egykori kastélya - kettes épületének emeleti sarok-szobájában egy cellában töltöttük, ahol 26 ágy volt és 160- an aludtunk... Miért olyan későn került sor a letartóztatási sorozatokra Erdélyben? Rossz történész vagyok, remélem, annál lelkiismeretesebb teológus, ezért kevésbé keresem hátrafelé nézve az okokat, inkább figyelek minden intézkedés és esemény céljára. Mert cél is volt ám a letartóztatások időzítésében, a román belügyi hatóságok mindig legalább két legyet akartak ütni egy csapásra. Úgy időzítették a politikai letartóztatásokat és elítéléseket, hogy sikerüljön megfélemlíteni azt az intézményt vagy társadalmi réteget, amellyel kapcsolatban súlyos terveik voltak. Amikor a Bolyai Tudományegyetemet akarták felszámolni, akkor kezdték, tömegmértekben, letartóztatni a tanárokat és a diákokat. Amikor a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetnek az „átszervezését" érezték szükségesnek azért, hogy egységesebb irányítás alatt szigorúbb belügyi felügyeletet gyakorolhassanak fölötte, akkor kezdték mind a négy protestáns teológiai egyház professzorait, hallgatóit meg az intézetek néhány tisztviselőjét lefogni és elítélni. Ürügyet, igazolást is találtak rá, hisz ezek az intézmények nem olyan nevelést biztosítottak a jövő nemzedékeinek, amilyet a párt és kormány tervezett. A párthatározatok végrehajtását akadályozó személyeket - lett légyenek azok tanárok vagy diákok - félre kellett állítani az útból. Ugyanez történt a mezőgazdaság szövetkezetesítésekor. Minden faluból elvitték és súlyos börtönbüntetésre ítélték azokat a gazdákat, akiknek tekintélye volt a faluban, akikre hallgatott a többség. Magyarázatot keresve a magyarországi katonai törvényszék ítéletet indokoló szövegére, ugyan mi mást tehettünk volna Erdélyben a magunk tehetetlenségében, fegyvertelenségében, mint hogy együtt 6. oldal éreztünk azokkal, akik valami jobbért, emberibbért hajlandóak voltak fegyvert is ragadni, életüket is áldozni. Éjjel-nappal hallgattuk a teológiai intézet egyetlen rádiókészülékét, a Szabad Kossuth Rádiót, Amerika hangját, a BBC-t, Szabad Európát, amit éppen fogni lehetett, amit kevésbé zavartak. Ravasz püspök beszédét ugyanúgy hallgattuk, mint a Mindszenty hercegprímásét. Ravasz László beszédéből tudtuk meg azt is, hogy utcai harcokban budapesti^ református teológustársaink is elestek. Őket meggyászolni - ez volt a leginkább magától értetődő kifejezése annak, hogy egyetértünk áldozatukkal. Én voltam az, aki megvásároltam a tíz méter feketeszalagot és egy doboz gombostűt. Ezért kaptam 1959-ben tizennégy évi kényszermunkára szóló ítéletet. Voltak, persze, előzmények is. Az 1957- ben és 1958-ban végzett évfolyamokkal - lelkipásztorokról van szó - hosszú hónapokon át labdázott a Hadügy- és a Kultuszminisztérium: teljesitsenek-e katonai szolgálatot vagy alkalmatlanok rá? Hetenként, kéthetenként egymásnak ellentmondó intézkedéseket hozott a két kormányszerv. Kimehetnek és végezhetik szolgálatukat ott, ahova a kinevezésük szól; majd: vonuljanak vissza a szülői házba, és várják a katonai behívójukat. Amíg lassan megszületett a „megoldás": a társaság egy részét letartóztatták, a másikat pedig behívták, de nem katonai, hanem munkaszolgálatra, fegyver helyett lapáttal. Mindenkinél találtak rá megfelelő ürügyet. Esetemben még külön ütni akartak egyik Bihar megyei gyülekezeten is, ahonnan a Sas Kálmán kivégzett lelkész-forradalmár utódjául kinevezett helyettes-lelkészt, bár tüdőbeteg volt, elvitték munkaszolgálatra. Az ő helyébe neveztek ki engem azért, hogy megérkezésem éjszakáján ott tartóztassanak le, s ezzel mutassák meg a gyülekezetnek, hogy márpedig nektek sose lesz papotok. 1959. március 21-én érkeztem szolgálati helyemre. Másnap, 22- én virágvasámap volt. Még a templomot se láttam belülről. Azt a prédikációmat is, amellyel a gyülekezetnek adósa maradtam, harmincnégy és fél év után, egy későbbi utódom meghívottjaként, nem virágvasárnap, hanem a reformáció emléknapján mondhattam el. Amikor be kellett volna mennünk a biharvajdai templomba istentiszteletre, a letartóztató tisztek kocsijában ülve épp a kolozsvári felsővárosi templom előtt haladtunk el, hallottam a harangszót, láttam a templomba vonuló híveket... VIRÁGVASÁRNAP Nem vagyok Krisztus. Lábam elé Virágot senki se hintett. Mozdulatomra félve vigyázott három kemény tekintet. Egyetlen egy nő vart reám reggel az állomáson. Fénytelen volt, hozsannátlan volt az én bevonulásom. Hogy élni s néha szólni mertem, négy cellafal az ára. Virágvasárnap. ..Itt kezdődik az út a Golgotára. Kolozsvár, 1959 Hét hónapi vizsgálati fogság után ítéltek el 14 év kényszermunkára. Csak az érdekesség kedvéért említem, hisz sem történeti, sem politikai szempontból nincs semmiféle jelentősége (legfennebb babonatörténeti vagy kabalisztikai tekintetben bírhatná némi súllyal), hogy a letartóztató és kihallgató tiszt 14 évvel volt idősebb nálam: én 20 éves voltam akkor, ő 34, a 34-es szobában hallgatott ki 14-szer. Minden kihallgatás egy-egy évet eredményezett. Ha letöltőm a 14 évemet, magam is 34 éves koromban szabadultam volna. Ezeknél a véletlenszerű egybeeséseknél sokkal izgalmasabb és értékesebb emlék az, hogy a 34-es szobában a kihallgatott fogoly jobb oldalán a falon hatalmas tintafolt éktelenkedett. Aki ránézett s voltak holmi egyháztörténeti emlékei, Luther Mártonra gondolt, aki a hagyomány szerint az őt kísértő ördöghöz vágta hozzá a kalamárisát, így szabadult meg a kísértéstől. Akinek nem ilyen asszociációi lehettek, az egyszerűen boldog volt, hogy volt egy letartóztatott elődje, egy fogoly, akiben volt annyi bátorság, hogy ahelyett, hogy aláírta volna a jegyzőkönyvet, fogta a tintásüveget és odavágta a falhoz. Mindig adott egy kis bátorságot „beszélgetés" közben az az éktelen tintafolt. A szamosújvári börtönben Aurel Baghiuval és Várhegyi Istvánnal voltunk együtt. Ott éltem meg lelkészi felszentelésem első évfordulóját, júliust is. Nyár volt, aratás ideje. ARATÁS Uram, aránylik vetesed dús kalásza, sarlóra ringanak a hajló szálak. Meggyőznek benne sok-sok izmos vállat! M'ert nem küldesz e ti gém is aratásra!? Minden tagom nagy tettre vágyva reszket. Meglásd: a sorban mindig elöl járnék, Nyomon nem érne semmi gond, baj, árnyék!... És szól a Gazda: " Vedd hát -a keresztet!" Szamosújvár, 1959 A második évfordulót is ott értem. Akkorra már letisztult bennem a félelem, a bizonytalanság, csitult a fájdalom, megtanultam azt, ami a túléléshez legfontosabb: nem hátra, hanem előre nézni, nem azt keresni, mi volt az oka, hogy idekerültem, hanem hogy Istennek mi célja van azzal, hogy ebbe az iskolába járat, ahol olyat tanulha
