Székely Nép, 2006 (41. évfolyam, 51-52. szám)

2006-03-01 / 51. szám

tartja az uralma alá kerülő magyarság megnyugtatását, és ezért a gyulafehérvári gyűlés határozatába belefoglalja:

“Teljes nemzeti szabadság az együttlakó népek számára. Mindenik népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által. A törvényhozó testületekben és az ország kormányzásában valő részvételre minden nép népességének arányában nyer jogot.”

Ezt az ígéretet és jogot a bukaresti kormány és parlament soha nem fogadja el, az állam alkotmányába nem építi be. De nem teljesiti a román állam - már a kezdetektől sem - azt a kötelezettségét, amelyet az úgynevezett kisebbségvédelemi szerződésben, 1919. december 9-én Párizsban a Szövetséges és Társult főhatalmak Írtak elő:

“Románia hozzájárul ahhoz, hogy az erdélyi székely és szász közületeknek a román állam ellenőrzése mellett vallási és tanügyi kérdésekben önkormányzatot engedélyezzen.”

A bukaresti kormány igazi szándékait nyíltan elárulta az, hogy Bratianu miniszterelnök inkább lemondott, minthogy a “kisebbségvédelmi egyezményt” kézjegyével lássa el. Erre Fedinánd király megparancsolta főhadsegédének, Coanda tábornoknak, hogy Írja alá az egyezményt, amit aztán soha nem alkalmaztak, illetve be sem iktattak az 1923-as, úgynevezett demokratikus alkotmányba. Az elutasítás érve az volt, hogy “sérti a román állam szuveranitását.”

Ennek ellenére - kétségbeesésében és reménykedésében mi mást tehetett volna? - az erdélyi magyarság, mint a Kárpátmedence legnagyobb nemzetisége, konokul ragaszkodott a Wilson-féle elvhez, az önrendelkezéshez. Kós Károly 1921-ben A Kiáltó Szó című röpiratban, az erdélyi magyarság ébresztőjében és munkára serkentőjében, nyíltan hirdeti:

“... nemzeti autonómiát akarunk, aminek birtokában bennünk Nagy-Románia megbízható polgárságot fog nyerni.” Tizenhat évvel később, az időközben szerzett nagyon keserű tapasztalatok ellenére is, Tamási Áron a Vásárhelyi Találkozón mondott Hitvallásában, 1937. októberében, lényegében a változatlan magyar kívánságot ismételte meg:

“Igényeljük a romániai magyarság önkormányzatát, amelyhez való jogunkat az erdélyi románság saját elhatározásából született Gyulafehérvári Határozatra alapítjuk.”

A második világháború után az önrendelkezési törekvések alakulását csupán Romániában vizsgálhatjuk, mivel Jugoszlávia és Csehszlovákia vezetői - a

győztesek jogán - a magyar kisebbség felszámolását vették célba, és a magyar kívánság pusztán a fizikai megmaradás lehetett. A délvidéki tömeggyilkosságok és a szlovákiai kiutasítások, deportálások korszakában egyetlen kisebbségi vezető sem gondolhatott tárgyalásokra, autonómiigényekre, barminő feltételre a hatalommal szemben.

Ebben az időszakban, vagyis a második világháború utolsó évében, egészen pontosan 1944 novemberétől 1945 márccius 13-ig, sajátos történelmi helyzet alakult ki Észak-Erdélyben, amely már az önrendelkezés megvalósulásához is elvezethetett volna. A bevonuló szovjet csapatok 1944 november elején kiutasították Észak- Erdélyből a román királyi közigazgatást., és a hatalom gyakorlását a helyi demokratikus erőkre bízták, nyilván szovjet katonai felügyelet alatt. Ennek a moszkvai döntésnek a hátterében nem valami “magyar barátságot” kell keresnünk, hanem Sztálin taktikai megfontolását: Mihály román királyt azzal zsarolta, hogy csak egy Moszkvának tetsző kormánynak adja át Észak-Erdély igazgatását. A szovjet számítások be is válltak, 1945 március 6-án megalakult a Grozakormány, és ez, a királlyal együtt, március 13-án bevonult Kolozsvárra.

Ezt a jogilag ma sem tisztázott “interregnumof ’ azon nyomban igy értékelte Dadai Lóránd, a szovjet csapatok által megbízott dési polgármester: Az az út, melyen Erdély elindult, “nem vezet rothadt királyságokhoz, sem magyarhoz, sem románhoz, hanem az erdélyi népek öncélú és önkormányzatú közös és szabad köztársaságához.” Molnár Gusztáv erdélyi születésű fiatal esszéiró és politológus, aki az eddigi legteljesebb és minden vonatkozásban legtárgyilagosabb tanulmányt irta erről az időszakról, az 1993-ban megjelent “Autonómia és Integráció” cimü kötetben, ezt a címet adta munkájának: “Önrendelkezési törekvések az Észak- Erdélyi Köztársaság idején.” Noha a helyi erőkből szervezett, alulról felfelé kiépülő új, “demokratikus” igazgatás sok balos vonást is mutatott és néhol túlkapásokat követett el, alapjában az önkormányzati elv és gyakorlat jellemezte a községek, járások és megyék irányítását. Példásan tiszteletben tartották a nemzetiségi számarányok szerint folyó igazgatás elvét, gondoskodtak a magyar és román oktatás megkezdéséről, a kereskedelemről, sőt egyik, másik székely faluban hozzáláttak a földreformhoz is. Molnár Gusztáv jellemzése pontos és helytálló: “Az erdélyi magyarság életrevalóságát, határozott cselekvőképességét bizonyítja, hogy ebben a rendkívül bonyolult, zavaros helyzetben, amikor a két fő romániai politikai erő összecsapásából, egymás ellen fordulásából eredően sajátos hatalmi vákuum keletkezett Észak-Erdélyben - cselekedni tudott, világosan ártikulálni tudta céljait, és

jelentős lépéseket tett egy olyan nemzeti és társadalmi önkormányzati rendszer irányába, amely még ma is csak távlati célként lebeg Közép és Kelet-Európa államalkotó tényezőként el nem ismert nemzeti közösségei előtt.”

Többé nem lehetett “kitörölni” az erdélyi magyarság gondolkozásából és reménységeiből az önrendelkezés eszméjét. E vonatkozásban árulkodó a román nacionalista körök mai publicisztikájának vélekedése az “Észak- Erdélyi Köztársaságról”, amelyet a román nemzeti érdekek elárulásának és a magyar “szeparatizmus” legalizálódásának nevez. Ezek a román publiciszták elfelejtik, hogy nem sokkal Észak-Erdély újbóli bekebelezése után, mind a két szembenálló tábor - a Maniu féle Nemzeti Parasztpárt és a Román Kommunista Párt - egyképpen az önrendelkezés, az autonómia ilyen, olyan formájával igyekezett megnyerni az erdélyi magyarság támogatását. Az erdélyi magyarok sem emlékeznek már arra, hogy először éppen Maniuék tettek ajánlatot a Magyar Népi Szövetségnek. Kurkó Gyárfás országos elnök 1945 októberében egy brassói nagygyűlésen kijelentette, hogy megkeresték “a konzervatív demokrácia elemei” - nyilván Maniuék - és “tervet hoztak írásban, hogy önkormányzatot adnak, ha hozzájuk csatlakozunk.” Erre a mozzanatra az 1996-ban uralomra került Nemzeti Parasztpárt sem akart emlékezni! Kurkó Gyárfás, illetve az MNSZ teljes függősége a Kommunista Párttól abban mutatkozott meg, hogy utóbbi még tárgyalni sem engedte a szervezetet a “konzervatív oldal” által felajánlott önkormányzatról. “Ezt a tervezetet mi sem fogadtuk el, és nem is fogjuk elfogadni. Nemzetiségi miniszteri széket ajáánlottak fel, de mi ezt sem akartuk.” Miér nem ? Mert Maniuék a két háború között elnyomták a magyarságot, adta meg a magyarázatot Kurkó Gyárfás.

Esztendők múltán, 1952-ben a román politika “másik oldala” is ökormányzatot Ígért a magyarságnak, mikor 1952-ben létrehozta a Magyar Autonom Tartományt. A székelység kitörő lelkesedéssel fogadta az intézkedést. A Nagyváradon élő Horvát Imre is versben köszöntötte az autonómiát, noha a négy székely megyére ( Udvarhely, Csik, Háromszék és Maros-Torda ) kiterjedő autonom tartomány, melyben a romániai magyarság egyharmada élt, hamarosan egyet jelentett a más megyékben élő kétharmad magyarság nemzetiségi jogainak módszeres elsorvasztásával. Bizonyára ez is volt az egyik fontos célja a meglepőnek tetsző intézkedésnek: az erdélyi magyarság beszoritása egy “székely gettóba.” Lehetett a tartomány felállítása Moszkvának szánt üzenet is: egybeesett a moszkvai pártvezetők, a “félmagyar” Vasile Luca, a zsidó Anna Pauker és Teohari Georgescu eltávolításával, és a felülkerekedő nacionalista csoport,

2. oldal