Székely Nép, 2004 (37-38. évfolyam, 53-54. szám)
2004-04-01 / 53. szám
Ha jobban odafigyel a magyar közvélemény, akkor nem lett volna meglepetés számára, hogy a román politika legfőbb célja egy évszázada Erdély megszerzése. A Kossuth-emigrációnak az a szárnya, amelyik az 1849-es bukás után Bukarestben telepedett le, rendszeresen tudósította a magyarországi sajtót a havasalföldi életről, eseményekről, közhangulatról. Ők ismerték igazán, életközeiből, a Bukarestben honos "balkáni politizálás" fortélyait. Ez az emigráció, Kossuth tábora, elválasztotta gondolkodásában, érzelmeiben a hazát és a bitorló hatalmat. Elevenebben munkált benne a haza féltésének aggodalma, mint a hivatalos "otthoni" országvezetőkben. Ezekben a hazaküldött tudósításokban újra meg újra elhangzott a figyelmeztetés az erdélyi magyarságot, az egész nemzetet fenyegető, mindjobban növekvő veszélyre. Nem holmi "búsmagyarok" ezek az emigráns szezők, hanem gyakran európai kitekintésű, nyugati egyetemeket végzett őszinte demokraták, akik tisztelték a nekik menedéket nyújtó román népet. Például Veress Sándor mérnök, emlékíró. Az alföldi Sarkad szülötte, édesapja hires reformer lelkész. A család indíttatásának tudható be, hogy a 48-as szabadságharcban részt vett az első perctől, hadnagyi rangban végigharcolta Bem tábornok két erdélyi hadjáratát. A bukás után Törökországba menekült, majd Londonban mérnöki diplomát szerzett. Bukarestben telepedett le, Havasalföld kataszteri mérnöke lett, az egyik első vasútépítő. A népek egymásiránti megbecsülésére -ma úgy is mondhatnék, hogy nemes internacionalizmusra - európai bolyongásai nevelték. A Budapesten 1878-ban megjelent, kétkötetes emlékiratában - A Magyar Emigratió a Keleten - igy összegezte meggyőződését: "Borzasztó bűn az embereket egymás ellen fanatizálni: engedjétek őket szabadon érinkezni egymással, és nem lesz vallási és nemzetiségi gyűlölet, hanem barátság és türelem. Konstantinápolyban kereste a barátkozást az odamenekült román 48-as forradalmárokkal. Név szerint emlegeti Ion Heliade Radulescut, a nyelvészt és politikust, a 48-as ideiglenes forradalmi kormány fejét, Alexandreu G. Golescut, a politikust és publicistát: azóta emlékük veszett más román 48-asokat. Ezek a kapcsolatok azonban csalódást okoznak Veress Sándornak. Azt kell tapasztalnia, hogy ezek a román forradalmárok nem a közös küzdelem módját és távlatait keresik a magyar emigránsokkal, hanem legfőbb gondjuk az emigrációban is Erdély megszerzése. "Adjuk nekik, úgymond, Erdélyt, akkor baráti jobbot nyújtanak: ők minket ott nem fognak kiirtani, sem az ó hitre téríteni, mint mi tettük megfordítva az oláhokkal, csak az igazságtalan arisztokrata uralmat és egyenetlen birtokviszonyokat szüntetik meg, különben nem bántanak: ha nem adjuk, hát ők némettel, orosszal szövetkeznek, s kiirtanak bennünket. Ez az oláh liberális demokraták hitvallása!" Ezzel a román irredenta álláspponttal találkozhatunk a 19. század második felében és a 20.század első évtizedeiben. Miközben Ady Endre, Mocsáry Lajos, József Attila, Illyés Gyula modem magyar magatartássá nemesítette a 16. században meghirdetett erdélyi toleranciát, román oldalról vádaskodások, gyanakvások, követelések és gyülöletkeltés volt a válasz. Igaz, hogy voltak olyanok, akiknek nemzeti gyónása hasonló eszmei magasságokban hangzott el. Itt Ion Luca Caragiale munkássága a példa. Az utóbbi fél évszázad román köztudata, irodalma, publicisztikája szándékosan feledteti Caragiale kíméletlenül őszinte nemzetszemléletét. Ugyan mit is kezdhetne a román felsőbbrendűség mítosza, a román uralom alá adott népek, nemzetrészek elnyomásának, beolvasztásának vagy kiűzésének gyakorlata egy olyan karcolattal, mint -Törzsökös Románok - (Romanii Verzi)? Az 1901-ben kelt szatíra egy havasalföldi egyesület alapszabályzatát mutatja be, olyan fikciót, amit a korszak közszelleme sugallt: "Mi törzsökös románok a nemzeti haladás alábbi helyes alapföltételeiből indulunk ki: A maga nemzetét csakis az szertheti igzán, aki gyűlöl minden más nemzetet. Valamely nemzetnek nem ellenségei a maga hibái: ellenség csakis a más nemzetek erényei. Ezért teljesen fölösleges azon törnie a fejét, hogy miképpen küszöbölhetné ki hibáit és gyarapithatná erényeit: ennél sokkal hasznosabb tennivalói vannak: számon kell tartania a más nemzetek hibáit, és becsmérelnie, de még inkább tagadnia erényeit. Ezért minden nemzetnek örökösen rettegnie kell a többitől: mert egyik nemzet létét csakis a másik nemzet gyalázata biztosítja. Caragialenak nem is volt maradása szülőföldjén. Önkéntes száműzetésben halt meg, Berlinben, 1912-ben. Nem kitalált rémek ellen hadakozott drámáiban. A román "felsőbbrendűséget" egyértelműen egyik erdélyi irótársa, loan Slavici fogalmazta meg, 1885-ben: "Mi, románok, különösen a jelenlegi században bizonyítottuk be, hogy szomszédainkhoz viszonyítva messze felsőbbrendüek vagyunk." Tekinthetjük "lélektorzulásnak" is, hogy loan Slavici román kisebbségiként hirdettte népe felsőbbrendűségét minden tekintetben és minden szomszédos vagy együttélő nép, a magyarok, a németek, a szerbek, a szlovákok, az oroszok fölött. Ugyanez a Slavici arra biztatta erdélyi kortársait, hogy a románt, a magyart, a németet, mindegyiket a maga nyelvén köszöntsék, ha találkoznak. Ezt a nemes gondolatot, mint a kölcsönös megbecsülés példáját emlegette a romániai magyar publicisztika a Ceausescu diktatúra idejében. Slavici erdélyi román kisebbségi íróként tartotta önmaga népét magasabb rendűnek, elárulva, hogy az a mindig hangoztatott és világgá kürtőit "magyar elnyomás" nem is lehetett olyan szörnyű. Hat éven át, 1884- től 1890-ig, loan Slavici szerkesztette a Tribuna cimü rangos kulturális folyóiratot, amelynek fejléce azt hirdette, hogy: "A nap minden román számára Bukarestben kel fel." És hogy a nap csakugyan Bukarestben keljen fel minden román számára, vagyis létrejöjjön a román nyelv és kultúra egysége - országhatárokon át - , 1890-ben Bukarestben létrehozták a Kulturális Liga (Liga Culturala) nevű egyesületet. Ennek 1908-tól Nicolae Iorga történész profeszszor a vezetője. Az egészen 1940-ig, Iorga meggyilkolásáig működő egyesület mai szemmel tekinthetnők a román nemzeti egység tiszteletre méltó hirdetőjének és megvalósítójának, ha kezdettől fogva elismerte volna más nemzetek jogát is ugyanilyen egyesülésre. A Liga azonban a román 3. oldal
