Székely Nép, 2002 (35. évfolyam, 49-50. szám)
2002-09-01 / 50. szám
akinek a “hadügyminiszterségét 1918- ban” Károlyi Mihály tiz napig tűrte el csak, és leváltotta a honvédelmi tárca éléről. Ama szerb színezetű baranyai "köztársaságban" Pécs polgármestere. Jugoszláviába menekül, ott él 1962-es haláláig. Soha nem próbálta meg tisztázni magát, pedig annyiszor elátkozott kijelentését, hogy "Nem akarok többé katonát látni!" úgy is lehet értelmezni, hogy nem akart katonát látni a politikában, ugyanis 1918 őszén tucatszámra alakultak és fegyveresen léptek fel a különböző "katonatanácsok". Linder számára nem volt fontos,hogy tisztázza magát hazája előtt. A szerb királyság, majd Tito rendszere talán valamilyen tit-kolt szándékból védelmezte meg, majd díszsírhelyet ajándékozott neki Belgrád-ban.... Nem ilyen emigránsok kardoskodtak igazán az eddig ismeretlen "délvidéki magyar irodalomért". A történelmi körülmények követelték meg 1918 után, mikor a Délvidék volt a legkíméletlenebbül elszigetelve kultur-Magyarorszgától. Homyik Miklós említi , hogy a szerb hatalom végül már a pesti kézimunka szaklappokat is kitiltotta az országból. Szenteleky Kornél aki a nemzet hűségén élő iró volt, élesen vetette fel: " A mai vajdasági irodalom önállóságra törekszik, mert élet tartalma lassanként elszi-getelődik. Az a köldök sinor, mely a Vajdaság aktiv irodalmi életét Pesthez kötötte, ma már alig lüktet, nemsokára talán már egészen elsorvad..." Vitathatatlan, hogy az önálló képződményt jelentő regionális magyar irodalom akkor magyar érdek volt, a megmaradás egyik feltétele. Az már aztán a történelem csapdája, vagy éppen a logikája, hogy a kényszerű délvidéki magyar irodalmi “önállóság” vált egy következeő korszakban, a Tito-rendszerben a nemzeten belül újabb hasadás, a "jugoszláviaság" igazolásává. Hasonló jelenséget észlelhettünk Erdélyben is, ahol Gaál Gábor, a korszak marxista irodalmi vezére hirdette meg -állítólag már előtte Kristóf György polgári irodalom-történész- azt a "romániaiságot", amit majd előszeretettel karolt fel a diktatúra rendszere, és ennek a nevében emelt szellemi vasfüggönyt Erdély és az anyaország közé. A megmaradás szándékábó 1 támadó kezdeményezések néha önmaguk, a nemzeti továbbélés ellen fordulnak. Talán akkor igazolódott be leginkább ez a felismerés, mikor 1968 tavaszán a Magyar írószövetség Kritikai Szakosztálya kimondta, hogy Magyarország irodalma és a kisebbségi magyar közösségek írásbelisége szimbiózisban áll egymással, a "kettős kötődés, kettős felelősség" jegyében. A román kommunista párt érzékelte elsőnek "a veszélyt”, valóságos hadjáratot indított, a meghirdetett kettős kötődés ellen, vezető szerkesztőket, írókat kényszeritett állásfoglalásra a "budapesti beavatkozással" szemben. Homyik Miklós ebben a “hangzavarban” irta le 1968-ban: "Számomra nem kérdéses irodalmunk hovatartozása. Semmiféle kettős, hármas vagy négyes kötődéssel vagy kötöttséggel nem lehet elbüvészkedni azt a tényt, hogy a jugoszláviai magyarság a magyar nép -szerves vagy szervetlenrésze, s hogy kultúrája az egyetemes magyar kultúra - szerves vagy szervetlen- része. A magyar iró a zulukafferek földjén is magyar iró marad, nem azért, mert szünös-szüntelen történelmi vagy “faji” nosztalgiák nyugtalanítják, hanem mert az anya-nyelve fogva tartja. Az anyanyelv olyan bástya, ahonnan az egyes embert gazdasági mesterkedésekkel vagy a párthűség mindent szentesitő jelszavával ki lehet kergetni, de olyan erőrendszer is, ahonnan egy népet nem lehet kiűzni." Az idézet lelőhelye az Új Symposion 1968. évi 43. száma. Almélkodhatunk: ez a szöveg akkor és ott, egy jugoszláviai magyar, folyóiratban megjelenhetett? Hiszen Homyik még a pesti kritikusoknál is tovább ment, mert lámcsak, a pesti "irodalomalapitók", Czine Mihály , Pomogáts Béla, Ilia Mihály és jó társaik a "kettős kötődés, kettős felelősség" megfogalmazásával korlátozták is a meghirdetett egységet, - nyitott kaput hagytak a több-ségi irodalmak felé is, - nyilván a román, szlovák,szerb támadások megelőzésére, kivédésére. Újvidéken sem ment könnyen, írók léptek fel "ideológusokként" Homyik "tévelygései” ellen, részletesen, kínosan bizonygatva a bizonyíthatatlant, hogy a délvidéki magyar írásbeliség önálló magyar literatura. Attól kezdve vagy harminc éven éven át a hűség és hűtlenség közötti választó vonal a Délvidéken is a kisebbségi magyar szellem hovátartozásának a megítélése mentén húzódott .Ebből a gyökérzetből hajtott ki - a felvidéki Csanda Sándor hasonlóan szerencsétlen fellépése nyomán - a "jugoszláviai magyar nemzet" képtelen elmélete, illetve még inkább a “jugoszláv nemzetiség" kategóriája, amely valójában nem is próbálta eszmeileg meghatározni önmagát, mivel józan ésszel meghatározhatatlan. Egy nemzetiség, amelynek vagy 5 különböző anyanyelve van? Hisze nem is volt fontos a hatalomnak a pontos meghatározás: a - népkisebbségiek, főleg a magyarok renegálását, akarta elfogadhatóvá tenni.... "Ez a torz szemlélet vezetett el odáig, hogy a magyar irodalom déli szárnyának legjelentősebb irodalomtörténésze, Bori Imre a saját nyilvánossága előtt utasította rendre Illyés Gyulát, amiért egy nyugati lapnak adott interjújában szót emelt a kisebbségek elnyomása és elnyomorítása miatt. Saját véleménye lett volna ez Borinak? Különös módon, cikke egyazon időben jelent meg az újvidéki Magyar Szóban és szerb lapokban, utóbbiak tekintélyének növelése végett neve után odaírták, hogy "akadémikus". Akkor még nem volt az. Később lett az - Budapesten! A súlyosan beteg Illyés halálát siettethette, hogy idáig el lehet jutni a nemzet cserbenhagyásában. Erre addig nem nagyon akadt példa a magyar irodalomban! Ezzel a cserbenhagyással rokon a nemzeti felelősség elhárítása, a hozzá kapcsolódó gondok eljelentéktelenitése. "Emberi sorskérdések vannak - írta le Bányai János újvidéki egyetemi tanár - és ezek lehetnek többségiek is, meg kisebbségiek, sokban nem különböznek”. Milyen “jól hangzik" ez a fenkölt humánum, pedig sok millió kisebbségit vérig sért , mert sorsukon gúnyolódik. Milyen kár, hogy csodálatosan "magasrendű", igazán "modem" érvét a mi erdélyi renegátjaink nem ismerték! Homyik Miklós sorsa, felelőssége volt, hogy szembeszálljon a "magas irodalmi színvonalú" félrevezetésekkel, hamisításokkal, csalásokkal, a magyar nemzet szellemi egységének megcsufolóival. Soha nem személyekre neheztel, kötetében megtalálhatjuk a vitapartnereinek műveiről irt kritikákat is: Bori Imrével kétszer is foglalkozott. Homyik a téves eszmék , az eszmesivár helyezkedés, a hatalom kiszolgálása ellen vonta ki a kardját. Nehéz kisebbségi alapállás, ezer veszélyt hordoz. Például az iró műveit támadják meg, igaztalanul vagy éppen hamistásokra fanyalodva. A kisebbségben általában kevés a folyóirat, a közlési alkalom és a válaszadásra még kevésbé volt lehetőség. A diktatúrák alatt ez minden moszkvai gyarmatra állt, többé-kevésbé - erős kezekben volt a kritikai rovat, bizalmi állást
