Székely Nép, 2002 (35. évfolyam, 49-50. szám)

2002-09-01 / 50. szám

!*■ »■ 1 *

jelentett. Homyik Miklós könyve példázata lehet, hogy a méltatlan kritikára csak megkésve vagy éppen "külföldön", esetleg könyvekben válaszolhatott. Ami indulatokat támasztott ellene, az tulajdonképpen bérvita volt , látszatra pus ztán “ gazdasági ügy", valójában, az erkölcs, a méltányosság, az egyenlőség védelme. Homyik éppen ezért vállalta, hogy feltárja, az újvidéki Magyar Intézetben tapasztalt visszaéléseket. Ez az intézet "magyar kezekben" volt, talán az egyetlen a délvidéki magyar jellegű intézmények között. Több mint a magyar anyelv és irodalom oktatásának fóruma, egyben az irodalomtörténeti kutatás műhelye is. De a magyar írókból álló vezetősége éppen a kutatókat mellőzte a pénzalapok elosz-tásánnál kedvetlenséget, felháborodást váltva ki közöttük, ami aligha serkentette jobb munkára őket. Az intézet belső békéjének felboritásán túl, az erkölcs, améltányosság megcsúfolása volt, noha ezek a kisebbségi életben még fontosabb kötőanyagai a nemzeti közösségnek, mint többségi állapotban.

Homyik Miklós közös véleményt megszólaltató egyéni fellépésére müveinek lejáratásával próbáltak válaszolni. Mint említettem, akár a kritikus mondanivalójának a meghamisítása árán is. Homyik neveket említ, én sem hallgathatom el őket, mivel Gerold László vagy Utasi Csaba nem akárki a magyar irodalom déli végein.

Olyan "belső magyar botrányra", mint amilyent Homyik Miklós Rémdráma és helyzetkomikum az újvidéki Hungarológiai Intézetbencimmel feltárt, Erdélyben a diktatúra idejében nem találhatnak példát. Nálunk ugyanis egyetlen olyan magyar művelődési intézmény sem volt, amelyet kisebbségi közösség autonóm módon, önmaga vezethetett volna. A művelődési, civil szerveződések gazdag hálózatát még 1948-ban teljes egészében felszámolták. Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületet, Erdélyi Múzeum -egyesületet, Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületet, Erdélyi Kárpát Egyesületet, turisztikai társaságokat, a brassói Enciánt és másokat - mégpedig az akkori magyar "önvédelmi szervezet", a Magyar Népi

Szövetség egyik-másik vezetőjének buzgó támogatásával.

Hiszen minden nemű elszigetelődés akadályozza a kibontakozást, a nép egészséges művelését.

De azért jócskán akadtak Erdélyben is belső viták, egymásközötti leszámolások, és az sem volt ritka., hogy ezek az ellentétek "irodalomkritikák" formájában fakadtak fel... Párhuzamokat e tekintetben is bőven találhatunk.

Elgondolom: Homyik Miklós azért is szálka lehetett "jugoszláv hűségű" irótársai körében, mert kritikai munkásságában soha nem-respektálta a politikai ország-határokat. írásának többsége nyilván a Délvidéken született művekről szólt, de ő írta meg az egyik legmélyebben szántó elemzést, az anyaországi Mészöly Miklósról, és ő fejtette ki talán vitatható, de mindenképpen odafigyelésre köttelező megállapítását, hogy Ottlik Géza a legnagyobb magyar regényíró. A romániai kultúrpolitika az ilyen "határsértést" az erdélyi irodalom történészek számára nem tette lehetővé.

Szomorú párhuzam, hogy nemcsak az erdélyi és a szerbiai magyarság körében, de minden más nemzeti kisebbségi közösségben-ugyanigy fellelhetjük az egyenlőség egyik legfőbb akadályát: a kisebbrendűségi tudatot. A 20. század guzsbakötő átka, hiszen addig egyáltalán nem jelentkezett a kisebbségi román, szláv vagy szerb közösségekben. Sőt a 19. századi nemzetiségi mozgalmak nagyonis a nemzeti öntudat jegyében egyesítették a kisebbségeket a magyar álammal szemben. Gondoljunk az 1848-as szabadságharc idejére, a román memorandisták fellépésére, a szlovák önállósulási törekvésekre. Trianon történelmi választó vonal e tekintetben is. Nemcsak olyan értelemben, hogy a többségivé lett románok, szlovákok, szerbek hallani sem akarnak olyan nemzetiségi jogok biztosításáról, amilyeneket maguknak követeltek 1918 előtt, de a magyar kisebbségek nem is lépnek fel ilyen “radikális” követelésekkel. Az égbekiáltó történelmi igazságtalanság, három milliónyi magyar rabságba döntése, méghozzá a "népek önrendelkezése" nevében, majd az új országhatárok kikiáltása az

európai biztonság zálogának, a győztes nagyhatalmak érdekében, megtörte a kisebbségivé lett magyarok hitét és alázatra nevelte őket. Ezt a "kisebbrendűségi szindrómát" táplálta ravasz államférfiak balkáni álnoksága, a Groza-kormány által beígért egyenlőség látszata, a határok légie-sitésének üres jelszava, meg Tito marsall ámítása, a "testvériség-egység" félrevezető jövőképével.

Meglepő, hogy ezt a magyar tudatferdülést nem egyszer tapasztalták és tették szóvá magyar írástudók az utóbbi nyolc évtizedben, de nem nagyon vált általános vélekedéssé. Félelem az őszinteségtől? Önpusztító illúzió? Nagyobb bizalom az elnyomókban, mint önmagunkban?

Homyik Miklós könyvében perdöntő epizódot találni erre az öncsaló, önámító vak bizalomra. A második világháború idején mintegy 3000 Magyarországról átszökött fiatal harcolt Tito partizán seregében Szerbiában, Horvátországban és a bosnyák hegyek között. A délvidéki magyarok pedig Bácstopolyán megalakították a maguk Petőfi zászlóalját, és harcba szálltak a németekkel.

Hányszor olvastunk dicshimnuszokat a legendás Petőfi zászlóaljról. Az önkéntes magyar hősökről, akik Tito partizánjainak legközvetlenebb harcostársaiként, nemzetük sorsát szerették volna megváltani.

Homyik Miklós leírja véletlen találkozását Újvidéken egy hajdani Petőfi-brigádossal. Szigorú titokként mesélte el az Írónak, hogy 1944 őszén, egyik sorsdöntő ütközet végén, két oldalról fogták keresztüz alá a zászlóaljat, a magyar partizánokat. A Dráva túlsó partjáról az elkeseredetten védekező németeket, a másik erdősávos partról pedig saját "bajtársaik” a szerb partizánok..

Ehhez a jelenethez, amely a titoizmus igazi lényegét mutatta meg, egyben a ma-gyar kisebbrendűség romboló lelkihatását is, hiszen az egykori partizán évtizedek múltán is csak félve meri említeni megrázó élményét. Homyik Miklós iszonyú történelmi felismerésként fűzi hozzá:

"Ekkorra már eldőlt a háború kimenetele, és Tito hős fiai megkezdhették az etnikai tisztogatásokat. "

7