Székely Nép, 2002 (35. évfolyam, 49-50. szám)
2002-09-01 / 50. szám
betűkkel jelent meg Szófiában, csak az utolsó oldalon közölt olvasói leveleket törökül, s ezekben az emberi méltóságukban, nyelvüktől is megfosztott törökök hálát rebeghettek a bolgár hatalomnak, Zsivkov elvtársnak, szabad, boldog életükért... Nyugodtan megkockáztathatom, hogy a kisebbségi kérdés történetében a moszkvai gyarmatokon volt a legkifinomultabb a nemzetiségek - egyenlőségnek álcázott - elnyomatása. Ez a kétszínűség talán Jugoszláviát jellemezte leginkább, ahol a "testvériség-egység" jelszavával takarták el a nemszláv kisebbségek eltüntetésének gyakorlatát. Tito marsai ideológusai - nem menthető fel közülük a később ellenzékivé lett Dzsilasz sem -, a legagyafurtabb módszereket találták ki a kisebbségek felszámolására, és a tömeggyilkosságok közmegegyezéssel való "titkosítására". Arra gondolok, hogy "Jugoszláviában tudták legtovább -mostanáig -hivatalosan tagadni az 1944 őszén végrehajtott magyar pogromot. Márpedig erről a délvidéki magyar tízezreknek is tudniuk kellett, hiszen szüleik, testvéreik, gyermekeik, papjaik, tanítóik kerültek tömegsírokba. Talán még egymás között sem merészeltek beszélni róla. Egyenesen hősi tett volt Matuska Márton riporteri nyomozássá! Lehet-e kegyetlenebb hallgatás, mint amikor az áldozatok utódai cinkosságot vállalnak a gyilkosokkal? Mert nem tehernek másként! Mert védelmezni akarják azokat a jogokat, amiket a gyilkosságok kitervelője, maga Tito marsall ajándékozott később nekik: a Vajdaság autonómiáját. Imponáló döntés volt, távolról, például a Székelyföldről nézve egyenesen csábitó. Hogyne, mikor a Vajdaság tartományi kormányának - noha a magyarok kisebbségben élnek ezen a területen -a "miniszterelnöke" magyar ember volt, egy bizonyos Nagy Ferenc. (Nem azonos; persze, a kisgazda politikussal.) Erdélyben mi is megéltünk hasonló félszeg-szabadságot, a magunk Magyar Autonóm Tartományát. Kezdetben őszintén örültünk neki, a nagyváradi Horváth Imre még verset is irt hozzá. Nem nagyon figyeltünk arra, hogy ennek örve alatt felszámolják Kolozsvár magyar intéz-ményeinek egy részét. Nyilván, megtehették volna az “Autonom tartomány” nélkül is. Alapvetőn más oka kellet, hogy legyen a váratlan bejelentésnek, amit Gheorghiu-Dej román pártfőtitkár tett 1952 tavaszán a “székely autonómiáról”. Éppen az az ember, aki köztudottan ellenszenvesen viselkedett a magyarokkal? A következő évek még inkább megmutatták, hogy valami egyéb áll a bukaresti "nagylelkűség” mögött, hiszen a tartomány belső működési szabályzatát, amely biztosította volna a helyi lakosság vagyis a magyarok szabad nyelvhasználatát, soha nem dolgozták ki, noha maga az ország alkotmánya irta elő, 1952-ben. Nyolc évvel később a tartomány egyharmadát Brassóhoz csatolták, a megmaradt "autonómiát" két románlakta körzettel egészítették ki és új nevet adtak neki: Maros-Magyar Autonom Tartomány lett, vezetői pedig magyarul nem is tudó pártkatonák. Vajdaság “autonómiája” sem biztosította a magyarság nemzeti szabadságát, nyelvi biztonságát, etnikai önazonosságának kihangsulyozását. Vájjon tudott volna a bukaresti pártvezetés arról, hogy Belgrádba milyen terveket szőnek a kisebbségek “jogairól”? Joggal élhetünk .a gyanúperrel. Belgrad és Bukarest -valamilyen módon - még abban az időben is egyeztette kisebbségi politikáját, a magyarok sorsát illető elképzeléseit, mikor a felszínen ádáz sajtó csata, dűlt közöttük. Ama bizonyos "láncos kutya" korszakban. Ez esetbena a gyanakvó Gheorghiu-Dej megnyugodva hirdethette meg a" székely autonómiát”, ez sem lesz több jugoszláviai társánál. Később, az 1955-ös "kibékülés" után már nyíltan "egyeztetett" a bukaresti és belgrádi pártvezetés. Hasznos lenne tanúságul hívni erről Király Károly egykori székelyföldi pártvezetőt, aki tudtommal egy ízben fültanúja lehetett Tito és Ceausescu eszme-cseréjének, amelyen cinikus nyíltsággal tárgyaltak kisebbségellenes intézkedéseikről. Benne is vagyunk Homyik Miklós könyvének izzó közegében, amely szinte igényli a kisebbségi "párhuzamok" megvonását. Drámai egyezésre figyelhetünk már a kezdeteknél, az 1944 őszi tömeggyilkosságok egybevetése során is. Az előnyomuló arcvonal mögött iszonyú vérengzést hajtottak végre a szerbek a Délvidéken, a románok Erdélyben. Csak arányaikban különböztek a tömeggyilkosságok, jellegükben nem nagyon. A délvidéki vérfürdőnek mintegy 40 ezer magyar áldozata volt. Erdélyben Szárazajtán, Csikszentdomokoson, Egeresen, Gyantán -vagy 150 ártatlan magyar, idős, gyermek esett a népirtás áldozatául. A kisebb arányú változatot magyarázza az is, hogy a szovjet hadsereg többször is megakadályozta a további gyilkolásokat -nem a magyar áldozatok iránt érzett könyörületből, hanem abból a hadászati meggendolásból, hogy nem tűrhet meg zavargásokat a front háta mögött, -ezen közben Tito partizánjai egyedurakként, háborús győztesekként azt tehétték, amit akartak. Emlékeztetőül említeném, hogy Románia az 1944. augusztus 23-i kiugrása után nem számított hadviselő félnek, a fegyverszünetet követően a román hadosztályok szovjet alakulatokba beékelve harcoltak. A párizsi béketárgyalásokon - a román történészek máig sérelmezik - Románia a legyőzöttek között ült, és éppen, úgy hadi kárpótlásra kötelezték, mint Magyarországot, Bulgáriát, Olaszországot és Finnországot. Homyik Miklós kötete a délvidéki magyar kisebbségi élet kulturális, irodalmi vonatkozásait vizsgálja, ezek függvényében a politikai és gazdasági jelenségeket. Tájékozódásának fontos forrása a korabeli magyar sajtó, főleg az 1918 után indult Délbácska, amely idegen szellemű' és hangvételű lapkisérletek után, csakugyan a magyarság érzéseit és gondolatait szólaltatta meg. A Délvidéken azért is volt nehezebb a magyar öntudat kimunkálása, egyáltalán a nemzeti érdekek fetismerése, mert itt nemcsak a magyar-szerb állam közi viszonyt terhelte meg, de a magyar lakosság egészséges tájékozódását is a Baranya-Bajai Szerb-Magyar Köztársaság szerencsétlen , nemzetáruló kísérlete, amely további területeket szeretett volna elszakítani a megmaradt Magyarországtól - a Pécs-kömyéki bányavidéket - s amelynek akarva-akaratlanul szerb imperialista zsoldossá lett vezérei a csúfos bukás után Jugoszláviába menekültek - akkor még Szerb-Horvát-Szlovén Királyság a neve - ott pedig magyarokként léptek főleg, a sajtóban. Csuka Zoltán alig húsz éves fejjel keveredett bele a szomorú "pécsi kalandba". /Irodalmi lexikonunk kegyeletből meg sem említi az epizódot. Később -költőként, műfordítóként és irodalomszervezőként elévülhetetlen érdemeket szerzett a délvidéki, illetve 1933-as hazatérése után az anyaországi irodalmi életben. Engem személy szerint -s talán nemcsak engem -feltétlenül zavar, hogy nyilvánosan soha nem számolt el a nemzet előtt pécsi szereplésével. Ott ugyanis a nemzetet magát árulta el. Jóval fontosabb szerepet játszott, ebben a szerb- területrabló “köztársaságban” Linder Béla, 5
