Székely Nép, 1999 (31-32. évfolyam, 43-44. szám)

1999-03-01 / 43. szám

SZÉKELY NÉP AZ ERDÉLYI BIZOTTSÁG HIVATALOS ÉRTESÍTŐJE 31. évfolyam____________________1999 március_____________________ BEKE GYÖRGY AZ ÖNRENDELKEZÉS KÁLVÁRIÁJA Ez az évtized, a század és egyben az évezred utolsó évtizede, mintha jóvá akarná tenni az egész huszadik század történelmi mulasztásait és bűneit. Mivel Európában a Párizs-környéki békék vágták a legsúlyosabb sebeket országok, nemzetek életében, a gyógyulás is csak úgy kezdődhetett el, hogy a nemzetközi közvélemény ismét felfedezte azt a ren­dező elvet, amely nevében 1918 után meghúzták a vesztes országok határait, de a térképrajzolók ceruzája jó néhány helyen tragikusan megbicsaklott. Józan történészek kezdték felismerni, hogy századunk tragédiái igen sok esetben Verseilleshez és Trianonhoz vezethetők vissza. Németország megalázása nélkül nem lett volna társadalmi háttere Hitler fel­lépésének, és Hitler háborúja nélkül nem terjeszthette volna ki birodalmát Sztálin olyan középeurópai országokra, amelyek soha nem tartoztak az orosz birodalom befolyási övezetéhez, mint Magyarország és Csehszlovákia. Viágosan látta ezt a veszélyt gróf Bethlen István volt miniszterelnök, aki 1933 decemberében előadást tart Londonban és kifejti, hogy az erdélyi kérdést csak az autonómia, a magyarok, románok és szászok egyenjogú szövetsége alapján lehetne igazságosan megoldani. Ez biztosíthatná a térség népeinek a jövőjét. E kibékülés nélkül ugyanis “...egy sötét és viharteljes idő következik, amelynek rend­jén Közép-Európa kis népeire vagy a keleti szláv óriás fog kezet emelni, vagy a Germán Drang nach Osten, vagy egymás­sal megegyezve mindkettő.” Magát az önrendelkezés elvét, mint a keleteurópai újjárendezödés alapját Wilson amerikai elnök hirdette meg, a Kong­resszushoz intézett üzenetében, 1918 január 8-án. Hadd idézzem e nevezetes beszéd há­rom pontját “9. Az olasz határok nemzetiségek szerinti kiigazítása. 10. Az Osztrák-Magyar Monarchia népeinek autonom továbbfejlődése. 12. Az Oszmán Birodalom vissza­szorítása török területre, autonómia a nem török nemzetiségeknek, a szorosok meg­nyitása a nemzetközi forgalom előtt.” Wilson nevezetes 14 pontja döntő hatást gyakorolt a háborúzó felekre, és két­ségtelenül előmozdította a központi hatal­mak összeomlását. A keleteurópai népek ugyanis biztosítékát látták ennek az elvnek a valóraváltásában szabad nemzeti létüknek, fejlődésüknek, önazonosságuk megőrzésének. Megvalósult-e a wilsoni elv a gyakor­latban? A békeszerzö nyugati hatalmak nyilván az önrendelkezés sajátos változatát kívánták alkalmazni, mikor egyazon országba egyesítették a cseheket és szlovákokat, illetve délen a szerbeket, horvátokat, szlovéneket, tehát a szláv “testvémépeket.” Csakhogy ez a megoldás - túl azon, hogy jelentős lélekszámú magyar és német lakosságot tett kisemmizett kissebbségivé, s ezzel alapvetően vétett az önrendelkezés elvének - egyáltalán nem bizonyult éle­trevalónak. Az újonnan létrehozott cseh­szlovák államban hamarosan kiéleződtek - most már - a cseh és szlovák ellentétek, mivel a csehek az egész országban egyedüli győztesként, igazi hóditóként viselkedtek, a szlovákok pedig emiatt megint csak másodrendű állampol­gároknak érezték magukat. Nem csende­sebb és megnyugtatóbb, hanem még riasztóbb volt a délszláv testvériség új államának, Jugoszláviának a belső élete. A két világháború között egymást érték a torzsalkodások a szerbek és horvátok között. Ennek egyik drámai mozzanata volt az a merénylet Marseillesben, a­­melynek során a horvát nacionalisták meg­gyilkolták Péter szerb királyt és a francia külügyminisztert. Ezt a merényletet aligha lehet elintézni azzal, hogy a gyilkosok usz­­tasák voltak, horvát szélsöjobboldalaiak, ugyanis a királygyilkosság a jugoszláviai belső nemzeti feszültséget mutatta meg. Nem csak a francia kikötővárosban ke­veredtek tűzharcba egymással a horvátok és szerbek, hanem a belgrádi parlamentben is. Tudjuk, hogy az első világháború után kötött békeegyezményekben az etnikai határok nem valósultak meg, illetve csak a győztesek és védenceik érdekeit vették figyelembe. Maga Wilson elnök még a békeszerződések aláírása előtt látta, hogy a nyugati nagyhatalmak hóditó törekvései miatt az önrendelkezés nemes eszményei eltorzulnak, és hátat fordított a békekonfer­enciának, __ sértődötten hazament. Az Egyesült Államok nem irta alá a trianoni szerződést, ez azonban ennek ellenére életbe lépett és meghatározta a magyar nemzet, az egész Kárpát-medence sorsát a huszadik században. Eltorzult az önrendelkezés elve az orosz birodalomban is, noha az 1917-es forradalom után Leninék erre az elvre hivatkozva hozták létre az “önálló” tagköztársaságokat. Nemcsak olyan népek számára, amelyek teljességgel idegenek az oroszoktól, mint a türkmének, kirgizek, örmények, grúzok, de olyan rokon vagy még nem azonos népek esetében is érvényesítették, mint a fehéroroszok és oroszok. Gyakorlatilag azonban a szovjet autonómiák pusztán kulisszák voltak, ame­lyek mögött a legerőteljesebb oroszositás folytatódott. A nem orosz népek elnyo­mását mutatja az a szenvedélyes küzdelem, az önfeláldozások ama magas foka, ame­lyről a csecsének harca tett bizonyosságot. Kelet-Európa szovjet gyarmati sorsa tragikusan megakasztotta azt az önren­delkezési folyamatot, amely a nyugati országokban az utolsó fél évszázadban végbement, s amely tényleges autonómiát adott olyan népeknek, népcsoportoknak, mint a spanyolországi katalánok, az olas­zországi déltiroliak és mások. De a legkíméletlenebb szovjet elny­omás sem tudta megakasztani az el­nyomott országok népeiben az önren­delkezés eszméjét. Ennek a jegyében bon­takozott ki 1956-ban a magyar forradalom, ez mozgatta a lengyel szabadság-mozgal­mat, a német egységtörekvéseket. Mikor pedig a szovjet katonai és gazdasági ha­talom végzetesen megroggyant, az 1989-es esztendőben és ettől kezdve, Marxot parafrazálva, elmondhatjuk, hogy “kisértet járta be” Kelet-Európát, sőt magát az orosz birodalmat is, az “önrendelkezés kisértete”. Nem egy kispekulált eszme, hanem a népek lelkében élő és éltetadö autonómia vágya. Meggondolkoztató körülmény, hogy az önállósulási törekvések akkor jelent­keztek az alávetett népek és népcsoportok körében, mikor minden eddiginél hatal­masabb fegyverzet áll a nagyhatalmak bir­tokában, és amikor a világ országait egymáshoz közelebb hozó, egységesítési folyamat a kisebbségi kérdés újfajta megoldását kínálja. A kisebbségek vagy önállóságra vágyó kis népek a nagyhatal­makkal és a világ folyásával akarnak dacolni. Kétségtelen, hogy soha ilyen 1. oldal

Next

/
Thumbnails
Contents