Székely Nép, 1999 (31-32. évfolyam, 43-44. szám)

1999-03-01 / 43. szám

elszánt nem volt az európai kis népek és kisebbségek többsége, hihetetlen, de százszoros túlerővel szemben is vállalták a fegyveres harcot, ha erre kényszeritették őket. Bebizonyították, hogy még az atombomba fenyegető árnyékában is erősebb a népi akarat, mint az elnyomó hatalom, vagy a nyugalmukat féltő nagyhatalmak egész fegyvertára.

De másik vonatkozásban - hogy tudni illik a kis népek és kisebbségek az integráció ellenségei lennének - a látszat csalóka. Ezek a nemzeti közösségek nem a határsorompók megőrzése mellett vannak, csakhogy nem egy másik nemzet függelékeként, kisebbségeként, vagyis korlátozott jogú állampolgárokként akarnak beilleszkedni a kialakuló nagy egységekbe, hanem a maguk uraiként, anyanyelvűk és kultúrájuk, nemzeti azonosságuk érvényesítése után. Mert csak igy látják biztosítottnak tényleges egyenlőségüket a nagy nép-együttesben, ha többségi nemzet eleve az autonómia jogába emeli kisebbségeit s nem a nagyobb közösség, a kontinentális egység keretein belül kell majd a kisebbségnek kivívniuk alapvető közösségi jogaikat.

Kelet-Európábán az önrendelkezés folyamata nem egyazon mederben érvényesült. Szinte országonként, de mindenképpen régióként változtak a feltételek, a módszerek, a harc formái. Elsőnek a balti államok, köztük is elsősorban Litvánia vívta ki a maga állami függetlenségét. Nem ment könnyen, az országban állomásozó orosz megszálló erők fegyverrel álltak szembe a nép akaratával. Ez a volt “litván idő”. Bonyolította a dolgot, hogy a szovjet birodalom vászna először itt, a Balti tengerpartján, szakadozott meg. Oroszországnak elsőrendű katonai érdekei fűződtek ahhoz, hogy megtarthassa Litvániát, olyan érdekek, amelyeket a Nyugat is respektálni látszott. Ugyanis a második világháború után önkényesen megszerzett Kelet-Poroszországban az egyetlen szárazföldi út Litvánián át vezet. Emlékeztessek arra, hogy ezt az ősi német területet és fővárosát, Königsberget, Sztálin uralma - a német lakosság kitelepítése után - egyik legfontosabb katonai támaszpontjává építette ki. Tengeren ez a katonai bázis csak jó ezerméteres kerülővel érhető el, tehát háborús összetűzés esetén ez a szovjet “végvár” védhetetlenné válna. Elképzelhető volt, hogy a “katonai egyensúly fenntartása” jegyében a nyugati hatalmak nem támogatják a litván fegyveres szabadságharcot, noha Amerikában évtizedeken át a szovjet gyarmatosítás egyik példájaként emlegették a balti államok 1940-es megszállását, illetve 1944-es újbóli bekebelezését, és a rab nemzeteknek kijáró részvétellel beszéltek a litvánokról, észtekről, lettekről.

Mégis ennek ellenére, a “litván idő” beteljesedett. Az alig három milliós litván nép kivívta teljes állami felelősségét. Oroszország kénytelen volt elfogadni ezt a tényt, és Kelet-Poroszországba tartó, vagy 2 oldal

onnan érkező vasúti szerelvényei lepecsételve haladnak át a litvánok felségterületén. A litván győzelmet a nép maga vívta ki, egy óriási birodalom és a világ eléggé érezhető közönyével szemben.

Ha a posztó meghasadt, már könnyebben szakadt tovább, a litván hősi halottak vérehullása segítette a két másik balti nép, a lettek és az észtek függetlenségét.

“Délszláv idő”, igy nevezhetnök a Jugoszlávia széthullásához vezető szlovén, horvát és bosnyák - meg a macedón - önállósági mozgalmak jellegét. Szlovéniában viszonylag gyorsan, egy-két hét alatt és néhány összetűzés árán sikerült kikiáltani az önálló köztársaságot. Történelmük során a szlovének csak rövid időkre váltak önállókká, legtovább osztrák uralom alatt éltek, de tudatukból soha sem mosódott ki az önrendelkezés, a saját állam, a nemzeti lét eszménye. Kétmilliós nemzet a szlovén, amelyik a Tito-féle szövetségi Jugoszláviában is mindvégig kinyilvánította saját egyéniségét, kulturális és nyelvi önállóságát. Független államként Szlovénia igen gyorsan a legfejlettebb és legdemokratikusabb belső berendezkedésű jugoszláv utódállammá lett, amely nemzetközi elismerést és tiszteletet váltott ki magának.

Más jellege volt a horvát nemzeti szabadságharcnak, amely hosszú ideig eltartott és nagy áldozatokat követelt. Egyebek között, szerb tüzérség lőtte szét a két ősi magyar települést is, Kórogyot és Szentlászlót a Szerémségben.. A horvát ősi államalkotó nemzet, amely a magyar királysággal való perszonálunió idején, századokon át sem veszítette el az egyéniségét, a lelki, szellemi szabadságát. Ezek a vonásai megkönnyítik, hogy gyorsan újjáépítse szétdult gazdaságát, lerombolt városait, állami önállóságát.

Más képlet Bosznia, illetve a bosnyák nemzet, amelyet némelyek nem ismernek el nemzetnek, hiszen alapvetően szerb nyelvet beszélő népesség, amelyet mohamedán vallása fog össze. Lényegében soha nem volt önálló államuk, csak az autonómia különböző fokait ismerték, török, osztrák, nagyszerb állami keretben. De éppen a bosnyák példa bizonyíthatja, hogy egy nemzetet, népet csak önmaga határozhat meg, etnikai hovátartozását csak ö döntheti el, nem mások, kívülről. A történelemben első Ízben jelent meg a bosnyák állam, amely ugyanakkor muzulmán, szerb és horvát autonom területek, belső köztársaságok szövetsége.

Ezt az új államot lényegében a nagyhatalmak, elsősorban az Egyesült Államok politikai akarata és katonai ereje hozta létre, és garantálja fennmaradását. A kis népek önrendelkezési törekvéseihez való nagyhatalmi viszonyulás szemléletes példája a nyugati hatalmak, elsősorban az Egyesült Államok álláspontjának látványos megváltozása a délszláv időben. Míg a szlovén szabadságharc megindulásakor még gyanakvás, bizalmatlanság, vagy egyenesen ellenkezés jellemezte ezt az álláspontot, addig a bosnyák válság megoldását már maga az USA kényszeritette ki, és a koszovói háborúba a Nyugat kész katonai erejével beleszólni, mégpedig az albán kisebbség autonómiájának biztosítása érdekében. Mi magyarázta a kezdeti ellenséges viszonyulás ilyetén megváltozását? Wilson utódai számára - úgy tűnik - legfontosabb a nyugalom és béke megőrzése volt, bármi árán, tehát a kis népek, kisebbségek autonómiájának a feláldozása árán is. Lassan meg kellett érteniük, hogy nem a kisebbségek, kisebb népek “fékentartása” adhat békét és nyugalmat a régiónak, de a nyugati országoknak is, hanem az önrendelkezés elvének újbóli elfogadása, Wilson elveinek a követése és e cél lehetőleg békés elérése.

Megfordult a világ.

De még a “koszovói idő” beköszöntése előtt szólnom kell a “szlovák időről”, vagyis Csehszlovákia felbomlásáról. Ez volt a legbékésebb kiválás, egyetlen puskalövés nélkül. Talán a csehek bölcsességén is múlott ez a békés szlovák önállósodás. Azzal vigasztalták magukat Prágában, hogy gazdaságilag ök járnak jobban, és a cseh humanisták őszintén csodálkoztak a szlovákokon, hogy a gazdagabb föderáció helyett inkább a függetlenség tisztes szegénységét vállalják.

Óhatatlanul felmerült minden magyarban, hogy a nagy átrendezés, államalapítások, autonómia-törekvések közepette, a trianoni újrarendezésből Trianon legnagyobb kárvallottja, a magyarság marad ki. Sőt, az új államok létrejötte nyomán a magyar nemzet most - az anyaországot is beleszámítva - nyolc független államban van szétszakítva a Kárpát -medencében. Noha az elmúlt évtizedben minden kisebbségi magyar közösség bejelentette a maga autonómia igényét, eleddig lényegében a vajdasági magyarság ügye került nemzetközi figyelembe. A magyar kormány vetette fel - méltán - , hogy a koszovói autonómia megteremtésével együtt azzal párhuzamosan, a délvidéki magyarságnak is vissza kell adni legalább azokat az autonomista jogokat, amiket a Milosevicsuralom elvett tőle.

Köthetnek-e az önállóságukat kivívott népek, országok békét egymással és a jövővel a magyarság kisemmizése árán?!

Trianoni átkunk az is, hogy míg a szomszédságunkban a nemzetek egy-két kisebbségi gonddal vívódnak, a magyarságnak egyszerre hét országban kell szembenéznie a kisebbségi sors változataival.

Legnehezebb helyzetben talán éppen a felvidéki magyarság található, amelytől 1945-ben a legelemibb emberi-polgári jogokat is megtagadták, és az ezt kinyilvánító kassai kormányprogrammot, Benes elnök dekrétumát a mai napig nem vonták