Székely Nép, 1997 (28. évfolyam, 40. szám)
1997-05-01 / 40. szám
3. oldal SZÉKELY NÉP MÁRCIUSI GONDOK ÉS REMÉNYSÉGEK I. Ha történelmünk nagy lapjait kutatjuk, még mindig 1848. március 15-énél állunk meg leginkább. Március 15. — forró és fájó érzés, egy nagy próbálkozás, hihetetlenül nagy erőfeszítés, mélységesen nagy tragédia szimbóluma. Felvillan előttünk a pesti ifjúság. Ott vagyunk a Pilvax kávéházban. Együtt lelkesedünk az írókkal, a nagy költővel, a diákokkal és a jó pesti polgárokkal. Kivonulunk gondolatban a Nemzeti Múzeum elé. Nemzetiszínű kokárdát lobogtatunk a gomblyukunkban. Látjuk, hogy Petőfi miként lép fel a lépcsőoszlopra, és vele együtt kiáltjuk a refrént: „Rabok tovább nem leszünk!” Fülünkben zsong a felbujtatott nemzetiségeknek darázsraja. Horvátok, rácok, oláhok ármánykodása, orvtámadása. Halljuk Kossuth szózatát: „ Veszélyben a haza!” Megjelennek lelki szemeink előtt a 48-as huszárok, vitéz honvédek. Felvillan Görgey kardja, amint lóhátról vezényli és biztatja, bátorítja huszárait. Látjuk Klapka és Damjanich tábornokot a honvédek élén, Szolnoknál és Hatvannál. A nagyparlói és komáromi csaták után az osztrákok kiszorulnak az országból. Aztán megjelennek az oroszok. Bem apó a segesvári csata után — ahol elvérzik lánglelkű költőnk Petőfi — kiszorul Erdélyből. Görgey céltalannak látva a további vérontást, Világosnál aug. 13-án leteszi a fegyvert. A Habsburgház kegyetlen bosszút áll. Halljuk a puskalövéseket, melyek kioltják Batthyány Lajosnak, a miniszterelnöknek az életét. Aradon a szél meglóbálja a felakasztott tábornokokat. És még ma is arcunkba ömlik a vér a szégyen és gyalázat miatt, mely rajtunk megesett. Mit meríthetünk ma a dicsőségből és a tragédiából, amikor egy egészen új helyzet előtt állunk? Mi legyen a magatartásunk az új helyzettel szemben? Hogyan éljük túl a jelenlegi állapotokat, hogy ne vesszen oda minden? Emberi és magyar kötelességünk, hogy felmérjük a helyzetet, számbavegyük eshetőségeinket és kipuhatolózzuk, hogy mit követel tőlünk a nemzet. Ez arra kényszerít, hogy megszabjuk saját magatartásunkat, mert csak józan észszel vészelhetjük át a nagy változás veszélyes idejét, és csak így készülhetünk fel a teendőkre, a magyar nemzet szolgálatára, minden körülmények és adottságok közepette. II. Hét évvel ezelőtt hirtelen és majdem váratlanul megszabadult a nép az orosz megszállás és parancsuralom alól. A hirtelen jött felszabadulás teljes mértékben megrendítette a népet. Szabadok lettek, de mit kezdjenek a szabadsággal? Megszűnt a parancs uralom, de a saját lábukon kellett megállniuk. Negyven évig csak az elnyomók hibáit és gyarlóságát látták, de hirtelen a saját gyengeségükkel találták szembe magukat. Azelőtt nem bízhattak senkiben és semmiben, de akkor az önbizalmukat kellett visszanyerniük. Azelőtt másokat lehetett hibáztatni őrült kalandokért és ötéves tervekért; a nagy változásokban egy új gazdasági helyzetben találták magukat és a piacgazdaságban kellett kiépíteniük az új életet. Nem csoda, hogy az új helyzet valósággal megszédítette a nemzetet. Óriási feladatok előtt álltak. A 22 milliárd dolláros kölcsönt, amit a kommunisták Nyugaton felvettek és amit részben Moszkvába vittek, részben pedig a néppel megetettek, hogy uralmukat meghosszabbítsák, törleszteni kellett. Az ifjúság nevelését, amit a rendszert teljes mértékben kiszolgáló lelkiismeretlen és szolgalelkű pedagógusok megrontottak, újra kellett szervezni. Rendezni kellett az egyházaknak az államhoz való viszonyát. Az igazságszolgáltatást, amely addig Moszkva érdekeit képviselte, át kellett szervezni. A polgárok egyéni személyi biztonságát és méltóságát helyre kellett állítani. Az ipar és kereskedelem privatizációja halaszthatatlan lett. Mindezeket a feladatokat az Antallkormány a legjobb tudása és igyekezete szerint próbálta megoldani. A feladat messze meghaladta a kormány erejét. A kérdés az volt, hogy kikkel valósítsák meg a reformot. Hiányzott a nemzeti érzésű értelmiség. A régi értelmiséget a kommunisták szétverték, börtönbe tették, kivégezték, vagy külföldre kényszerítették. Csak 1956 őszén mintegy 240.000 szakképzett, vagy egyetemista ifjúság hagyta el az országot, akik azután magukkal hoztak még legalább félmillió családtagot, rokont, barátot. Maradtak a régi kommunisták és gyermekeik a hivatalokban. A kommunista tisztogatást az Antall-kormány már ezért sem tudta végrehajtani. A párttagok és párttitkárok látva, hogy nincsen veszély, újraszervezkedtek és megerősítették pozíciójukat. A külföldi kapcsolatok ápolása is arra kényszerítette az Antall-kormányt, hogy csínján bánjon a régi elnyomókkal, mert a kommunista pártfunkcionáriusokat is védte. A nyugati hatalmak, az Egyesült Államokkal az élen, gyanakodva nézték a hazafias erők kibontakozását, és mindent megtettek arra nézve, hogy azt visszavágják és gyengítsék. Az Antall-kormány gazdasági téren nem tudott olyan eredményeket felmutatni, ami megnyugtatta volna a dolgozókat. A privatizálás lassan haladt. A külföldi befektetések nem hoztak elegendő hasznot. A volt Jugoszlávia gazdasági zárlat alá került, ami érzékenyen érintette Magyarországot. Irak és Irán felé megszakadt a kereskedelmi kapcsolat. Oroszország, ahová a legtöbbet szállítottak, fizetőképtelen lett. A nyugati piacot pedig elsősorban Franciaország és Anglia ellenállása bezárta a magyarok előtt. Csoda-é, hogy az elégedetlenség és nyugtalanság olyan méreteket öltött, hogy az új választáson a Magyar Demokrata Fórum nem számíthatott győzelemre. III. A magyar nép, akárcsak az ótestámentumi héberek a pusztában, visszavágyott a rabszolgaság húsos fazekaihoz. Visszakívánták kommunista uraikat és a szovjet gulág vidám napjait. Akkor legalább, úgy mondták, biztos volt az állás. Ha nagy is volt a kapunbelüli munkanélküliség, mert a vállalatok háromszor annyi munkást alkal-
