Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, emléklap

7 III. Zimányi Gyula piarista rendfőnök záróbeszéde. Kegyelmes Elnök Uram 1 Drága Fiaim ! Mélyen tisztelt Ünneplő Testvéreim ! Igénytelen személyemben, az Isten kegyelméből háromszázéves törzs atyja- és látnokaként, köszönöm ezt a felejthetetlen, drága, szép napot és órát, amelyet nekünk szereztek. Ezt a nagyszerű carmen saecularét, ünnepi liturgiát és zsolozsmát, fölséges szimpoziont és szimfóniát, szinte apotheózisát multunknak, mélyzengésű, igézetes nyitányát jövőnknek. Testvéreim, nem veszem hallatlanra a kissé fanyar hangot : Mire való e vesztegetés? Ez a külső ünneplés? De a krisztusi igével állok elébe : A jó ember a jó kincsből jókat hoz elő. Kíséreljük meg ! Köszönöm tehát . Öregdiák Fiaimnak, hogy nem tágítottak s megrendezték ezt a díszes és bensőséges nagy családi találkozót, character indelebilis-ükkel, ad maius pietatis incrementum, s hogy szentéllyé varázsolták ezt a fényes termet a régi oltárral, amelynél annyiszor melegedtek didergő korok gyermekei s amelyről pislákoló vagy hamvahodó tüzek újra meg újra izzó parazsat kaptak. Köszönöm és ünneplem, hogy az Apostol intelméhez híven el nem oltották magukban a Lelket ... a Lelket, amelyből lelkedztek, s nem váltak az Inkák elfajult népévé, akik őseik palotáinak romjai közt lézengve nem értették többé a géniuszt, mely hajdan lelkesítette nemzetüket. Nem tagadtak meg, hanem megvallottak bennünket, szellemünket, elveinket, eszményeinket ország-világ előtt. S hadd ünnepeljem érzelgősség nélkül, meglett vagy éppen hajlott korú Neveltjeimet azért, hogy eljöttek, ha szabad mondanom, elzarándokoltak — lélekben még a frontról is —• szellemerkölcsi énjük áldott anyaföldjére új erőt, új ihletet venni, hogy deresedő vagy még szőke-barna fürtű fejüket odahajtsák az Alma Mater melengető keblére — úgy mint régen —, úgyabban mint valaha, — hogy egykori, már sírban nyugvó kegyesatyáik szellemi keze végigsimítsa gondterhes, az élet ekéjétől barázdált homlokukat. Jól tették, kedves Barátaim, és csak «vissza, vissza, hol szelíden ringatott anyám, altató dalát, az édest, — éltető dalát, az édest, — mintha hallanám ! . . .»