Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, emléklap
8 S ebben az ünnepélyes órában talán különösen megengedhető -— persze semmiképen sem magatelten hivalkodva, mások teljesítményeiről s a magunk történelmi és másvilági felelősségéről botorul megfeledkezve — dicsekedni az Úrban, s a Gracchusok anyjának édes, áhítatos büszkeségével mutatni föl karjaimon azokat, «quos ego genui», akiket a századok folytán én nemzettem Krisztusban és a nemzeti Géniuszban. Szerényebben s ép azért igazabban szólva, quorum pars aliqua fui, akikben van valamelyes részem, hogy azzá lehettek) amivé lettek, — mondjam, ne mondjam? — félszáznál jóval több magyar megyés főpásztor, félszáz magyar miniszter, államférfiú, tíz miniszterelnök ... de nem folytatom a ragyogó, hírneves nagyságok változatos, hosszú so^át, hanem utalok mögöttük a névtelen hősökre, szürkeségükben mélytüzű, halkszavú, halkjárású, nemzetfönntartó, munkás férfiakra, komoly, jámbor családapák végeláthatatlan seregére . . . corona mea, gaudium meum, koszorúm és gyönyörűségem ! «Tartom a just e fiúkhoz, enyém a fa, ők gyümölcse.» Ünneplő Testvégeim, hála legyen az Úrnak a nagy kegyelemért, hogy volt küldetésünk. Az «Euntes docete omnes gentes, Elmenvén tanítsatok minden nemzeteket» szellemében volt küldetésünk éppen a magyar nemzethez, lélek lenni a nemzettestben. Hála, hogy «adatott nekünk teremteni új nemzedéket, építni várost Amphionként, hol durva kő mozdula önként a lantos húrjain». Építni várost, Pest-Budát. Építni várost, Isten városát magyar téreken, Szent István népét és országát, Podolin Bákóczi tornyától Branyiszkó ormán keresztül le Temesvárig, az Aldunáig, s Lajta vizétől, Mosonmagyaróvártól Máramarosszigetig, Besztercéig és kincses Kolozsvárig. Podolini kisded makk, mely sudárba szökkent ! . . . Podolini mustármag, mely terebélyes fává növekedett, ágain a magyar ég dalos madaraival, fölöttük pedig a repeső anyamadárnak, az örök magyar piaristának lelkesítő szózatával : Fiaim, csak énekeljetek ! Énekeljetek, ne hörgő, károgó, disszonáns hangokat adjatok,.hanem zengjétek a valláserkölcsi, családi, társadalmi, állami, nemzeti, népi megújhodásnak és a magyar élniakarásnak kiapadhatatlan ditirambjait és zsoltárait ! Azonban megcsendül a lelkemben Szent Pálnak önmagához intézett intelme : «Ha dicsekedni kell (nem hasznos ugyan), áttérek a látomásokra». Ünneplő testvéreim, a százados határkőnél nekem is vannak látomásaim. Az egyik egy, sajna, tékozló fiútól való, — sokban messze esett alma a fájától —, de váteszi, megrázó erejű igazságot vetít elénk :
