Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1942

11 a többi magyar tanítórend eredetileg nem volt tanítórend, hanem amikor I. Ferenc király visszaállította őket, akkor lettek királyi akaratból tanítórendekké. Mégsem merném %bben sem sajátos jellegünket keresni. A tapasztalat megtanított bennünket arra, hogy a magyar tanítórendek közt ebben a tekintetben nincs különbség: mindnyájan az iskolának élnek, és mindnyájan egyforma odaadással. Ez sem igazán piarista külön-szellem. Hát mit mondhatunk annak? Amikor keresem a legegyszerűbb, legvégső, de legjellemzőbb vonásokat, felhangzik a lelkemben egy frázis, egy mondás, ami benne van a köztudatban is, amit a közajak alkalmaz ránk, emlegetvén a hazafias piarista rendet. Ám amint nem mertem egyenesen piarista-jellemzőnek mondani az előbbi két nagy dolgot, az első pillanatra ezt sem merném. Az ilyen közhelyekben mindig sok az egyoldalúság és a túlzás; és ki merné kétségbevonni a többi magyar szerzetesrendnek a hazafiságát? Mégis úgy érzem, itt megállhatunk, itt valami olyannal állunk szemben, ami kifejezetten, egy árnyalattal talán máskép és egyénibben piarista jellegű, mint más. Akkor ébredtem rá erre, amikor hosszabb időt töltvén Olaszországban, az olasz piaristák közt, meglepetve vettem észre, hogy Olaszországban ugyanaz a jelzője a piaristáknak. Ott is, a többi rendeknél különlegesebben hazafiasnak érzik a piaristákat. És amikor ebből a szempontból néztem végig a magyar piarista rendnek a történetét, lassan megvilágosodott előttem : Van valami jelképes értelme annak a történelmi apróságnak, hogy a piaristáknak — a lengyel zálogos földön Magyarországra telepedett piaristáknak — a magyar lélekkel való első érintkezésénél a nagy Rákóczi alakja tűnik fel, aki az üldözés elől a podolini piaristáknál talált védelmet. Nem lehet belső törvényszerűség nélkül, hogy a XVIII. században, a magyar szellemnek ebben az egyik legnehezebb korszakában, amikor annyi nagyszerű ébresztője van a magyar életnek, annyi apostola a magyar nyelvnek, irodalomnak, oktatásnak : a leglelkesebbek, akiknek a szavát a legtöbben hallják és olvassák — a Dugonicsok és társaik — annyian kerülnek ki a piaristák közül. Nem véletlen, hogy a 48-as szabadságharcnak és a magyar papságnak ölelkezése, egymásra-találása a branyiszkói hősben, egy piarista alakjában szimbolizálódik a köztudat előtt. És csakugyan ! Hogyha végignézzük rendünk történetét, látjuk, hogy éppen abban a két korszakban, amikor a legkevésbbé volt nyugodt a magyar élet, amikor legkevésbbé volt könnyű magyarnak lenni, mikor szembe kellett szállni az uralkodó szellemmel és az uralkodó hatalommal, akkor a piaristák mindenki másnál erősebben, ha nem is mutatósan, nem is tüntetően, de annál eredményesebben tudtak síkraszállni azokért az egyszerű, csendes és szolid, de annál élőbb és döntőbb magyar értékekért, amelyeket az iskola s tudomány hordoz és biztosít a jövő számára. Ebben a szomorú korban jelennek meg a Dugonicsok és Horányiak. „A nyomorúságok alatt elégségesen nyögő édes hazánk iránt való böcsületes és tartozó szeretet" hozza őket. „Prohevimur non praemio, sed patrio amore, nem, jutalom, hanem a hazaszeretet ösztönöz minket", írja Horányi. Élik a nemzet szellemi életét, a Iegjobbakkal