Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1942

10 gálatra, erősfogadásra és új buzdulásra int bennünket. Arra késztet, hogy a Rend küldetését, eszményét állítsuk magunk elé, és hozzámérjük magunkat. A magyar piarista rend 300 éves. 1642 : az első magyarországi piarista iskolának, a podolininak alapítási éve. Gyors egymásutánban követte a többi: Privigye, Pozsonyszentgyörgy, — a Rákóczi-szabadságharc évei alatt Nyitra, Veszprém, — a béke helyreállta után hamarosan a többi: Vác, Kecskemét, Pest, Debrecen; 1719-ben hívják meg a piaristákat Szegedre; és két évvel utóbb megnyílik az első szegedi kollégium. 300 esztendő története nagy idő. A XVIII. század az első nagy piarista korszak; akkor az ország katolikus közoktatása legnagyobbrészt a Rend kezén van. A XIX. század második fele a másik virágzó kor: 24 gimnáziummal. És ma, a nagy nemzeti megpróbáltatások után, amelyek a rendnek is megpróbáltatásai és megcsonkításai voltak, újra 14 iskolában tanítja a Rend a magyar ifjúságot. Nagy idő, nagy emlék nagy önmagunkbanézést, lelkiismeretvizsgálatot sürget. Nem azért nézünk vissza a múltba, hogy gőgre. büszkeségre gyulladjunk. Nem azért, hogy megelégedetten mondjuk el: mik voltunk! Hanem hogy vizsgáljuk: mik akartunk lenni? — minek kellett volna lennünk, ha igazán magunk akartunk lenni? — mik voltunk akkor, mikor a legkülönbbeknek bizonyultunk? — mi az, ami kötelez bennünket jelenben és a jövőben ez után a nagy mult után? Az Úristennek a gondolata egyesekkel és intézményekkel szemben a sokféleségnek és az egyéniségnek a gondolata. Aminthogy (mint a hozzáértők mondják) nincsen két egyforma falevél, és nincsen két egyforma bárány — az Isten az embertől is azt kívánja, hogy mindenki a maga módja szerint dicsérje őt: azt a gondolatot valósítsa meg, mely Istent az ő teremtésére indította. Kérdezem: mi az a gondolat, melyet a piarista rendnek kell megvalósítania? Mi a piarista rend eszménye? Mire tanít a mult, tehát mire hív fel a jövő? Meghamisítanám a kalazanciusi hagyományt, és ellene mondanék a háromszázéves magyar tradíciónak, ha nem a szent Alapító szavaival kezdeném: Omnia ad maius pietaíis incrementum: mindent az Istenből élő bensőséges lélek térfoglalására ! Az istenfélelem, a vallásos bensőség, az „egy szükséges" szelleme volt mindig első vezérlő ideálunk. Ez az első mozgatója minden intézménynek, mely a krisztusi egyház csodálatos törzséről sarjadt- Ebben egyek vagyunk valamennyien, ez tehát nem külön jellege a mi szellemünknek. Mi hát az, ami a miénk ? Kínálkoznék, hogy azzal kezdjem, amit a tanítórend gondolata fejez ki. Azt jelenti ez a szó, hogy itt emberek egész egyéniségüket az ifjúságnak, a tanításnak, a nevelésnek szentelik, az iskolának és az ifjúságnak élnek. Ezt talán volna némi okom piarista eszményként állítani elénk, hiszen mi vagyunk az egyetlen rend ebben az országban, amely csak a nevelésnek él, és semmi másnak. Van valami elgondolkoztató egy tudós magyar piaristának, Csaplár Benedeknek a mondatában, aki egy más rend tanítványa volt; amikor Rendünkbe lépett, és megkérdezték tőle, miért éppen piarista lett, azt felelte: Mert szebb dolognak érzem, hogy fogadalom erejénél fogva tanítsak, mint királyi rendelet alapján; ezzel utalva arra, hogy