Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1941

44 És most tapogatódzunk egy igazán központi kérdés felé : hogyan látja Babits az embert ? A barbár vonásokat veszi rajta észre, mintha ember-versei egyenes folytatásai lennének Vörösmarty utolsó költeményeinek. Első kiábrándító élménye az ember körül még az esztéta-költő idejéből való : „Régen elzengtek Sappho napjai . . ; a líra meghal". Nála a háború szörnyűségei ebből logikusan következnek. »Apokaliptikus zene tombol" a valóban „szelídlelkű" költő idegeiben a szörnyűségek négy esztendeje alatt. A Vörösmarty-féle Előszóra emlékeztet még rápillantásra is az a vers, amelyet 1918 újesztendejére írt : rángunk és futkosunk, patkánymódra, óriás talpak alatt, jaj ! véres és vértelen kaszák villódzanak a tetemszagú légben, és torkon lehel a ragály, csontpalotákból idegen zene szól, viharok paradicsoma kibomlik. Mit szólsz, ég és föld ? Mit rántasz iszonyú új esztendőkbe, ég ? A föld hallgat és zordan karikáz sötét telében, — de egyszer ébrednie kell, és akkor mit mond majd változatlan szép tavaszával, mit mond • feldúlt erdeivel, mit mond eleven erőivel, mit mond rettenetes ugarjain kisarjadó vadvirágok ezer beszédes szemeivel ? — Ember, te züllött, véres, rossz kártyás, éji veszett játékodból a réten ocsúdva, — hogy íogsz a vadvirágok szemeibe nézni ? (Új esztendő) Ez a vers azonban csak távoli előkészítője egy sötét ódának : Zengő légypokol. Már a cím is komor akkordot üt meg. A beteg költő fekszik ágyában, s az egész világból csak a szobája mennyezetét látja : „Koromfolt és zápormosta nyom Polinéziát rajzol a falon". S ezen a furcsa mappán felfelé fordult lábbal legyek járnak, mint .csúf sötét vadak" : Messzebb egy légvonatban lobogó enyves pántlika leng : a légyfogó ; rajt elfogott legyeknek tízei s halálig tartó kínjuk zengeti. Te hallod, s mintha vergődő saját lelked sötét zengését hallanád ; szárnyát veri halálos csöpp fogoly, s röpül a Föld, a zengő légypokol. Ottkünn az eső megered s kopog, mint majd ítéletnapján a dobok, s mindent valami nagy magányba zár szennyesen és puhán a sár, a sár. Milyen termékeny reminiszcencia itt a Dies irae-re gondolni ! Az emberi mulandóság két nagy versének címét írom még ide. Olyan az életünk — így kezdi az első. Kevés költő fejezte ki enynyire megborzongatóan ifjúi reményeinek színtelenedését, semmibe