Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1941

42 a magyar humanista? Nem Horatiusról, nem a lalinokról, vagy a görögökről, hanem Hazájáról. Hazulról oda kívánkozik, a klasszikus földön pedig hazájára gondol. A Sunion-hegyfokon állva talán a Balatonról írt volna verset I Velencében Zrínyiről álmodik (Zrínyi Velencében), és mikor ódát ír Itáliához, a szülőföldjét dicséri : Itália . . . nem kékebb eged és a dombod se zöldebb, mint honi dombjaink s a dunántuli ég, e gömbölyű, szelíd, színjétszó vidék. S olasz szív nem lehet emlékektől gyötörtebb a vén boltok alatt, az ősök piacán, mint én, ha földeden bolyongok, bús hazám 1 (.Itália) íme a poéta doctus versei. Milyen melegek és milyen erősen lüktet bennük a szív 1 Nem holmi verstechnikus szerkesztései ezek. A puszta gondolat hideg, és nincs érverése. De ha már a poéta doctustól ennyit kapunk, akkor mit remélhetünk a húszas-harmincas évek Babitsától, akinek a művein majd újra megtanulja a magyarság a versolvasást ? Nem az ösztönöst, ahogyan Adyt lehet olvasni, hanem a tudatost. És még hozzá olyan verseken, melyeknek tartalma is a szívünk közepébe száll. Erről a Babitsról majd az is kiderül, hogy hagyományaink hív őre; annyira, hogy még a lassú lábon járó hivatalos elismerés is nyújtja neki a koszorút. * A második Babitsban már könnyebb az embert is meglátni. A vers kezd egyszerűbbé válni, több és több fátylat vet le, és a lélek kezd meztelenebbül megmutatkozni. De még most is megveti a .formaellenes csőcselék" (egykor így mondta: profanum vulgus!) zsarnokságát, mely „véres" igékért kiált, és az élet napszámába akarja kényszeríteni a költőt, mintha neki tilos volna öncélú művészetet csinálnia. Igazi földszag, a hazai rögnek szaga csap felénk ezekből a versekből (Szőllőhegy télen, Oszi pincézés, Introibo). Még katolicizmusával is itt találkozunk először legmeggyőzőbben. Nem vallásos versek ezek tételszerűen, vagy vallomásszerűen, hanem katolikusok egyszerűen létezésükkel, gondolkodásmódjukkal, titkos, ösztönszerű asszociációikkal. Ez a magátólértetődő katolicizmus beivakodott a lélek rostjaiba, s rögtön megszólal, ha a költő megnyitja a száját : Mikor a szőllő leve buggyén barnul a fanyar berkenye, kalászt szentel a dűlő útján az Egyház, az Isten menye. (Édes az otthon) A költő a szőllőhegynek tart, és mikor a pinceajtó előtt megáll, eszébe jut a régi ministráns-szó : Introibo ... és vele a reggeli misék emléke: Oh dohos frisseség 1 Pincék és templomok frissesége ! A ház télen át szundikázott