Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1941

27 Itt jobbra ez a kiszögellő saroképület a piarista rend anyaháza. Egy része nem is látszik, az belevész a zegzugosán épültszomszédos háztömbbe. Egy kis kapu nyílik az utcára, alig nagyobb, mint szobáink ajtaja. Itt ne is menjünk be, hanem térjünk vissza a napos Corsóra, lépjünk be először a templomba. Tartsunk egyenesen a főoltárnak, mely nemcsak koporsó alakú úgy, ahogy az oltár egyik típusát megismertük a szertartástanból, hanem valósággal is az: Kalazancius sírja. Micsoda érzés az nekünk, magyaroknak, mikor Itáliában járva először állunk meg egy ismert szent sírjánál azzal a tudattal, hogy ebben a sírban itt tőlem egy-két méterre Szent Ferencnek, Szent Péternek, Szent Lőrincnek vagy Kalazanci Szent Józsefnek csontjai vannak! Itt tanuljuk meg igazán, hogy mi az ereklyék, nem is az ereklyék, hanem a szentek tisztelete. Szinte érezzük, hogy erő árad belőlük, és úgy állunk ott, mint a beteg, mikor a rádiumgömb közelébe kerül, és megtudja, hogy abban a tömbben van az ő gyógyulása, az az erő, mely segít rajta. A szentek sírjánál állni. . . micsoda új érzés ez nekünk, akiknek vannak szentjeink, de nincsenek szent sírjaink, mert a drága hamvakat szétdúlta az idő vihara! Ezért is méltán becsülhetjük a megmaradt Szent Jobbot, de mennyivel nagyobb boldogság lenne, ha Fehérváron letérdelhetnénk egy oltár elé, mert ott nyugszik Szent István teteme, Veszprémben csakugyan Szent Imréhez zarándokolna az ifjúság, és Váradon Szent László sírja előtt ütnék lovaggá a magyar vitézeket . . . De most Kalazancius sírja előtt állunk. Már nem is állunk, hanem térdelünk, mert itt csak ez lehet a stílus. Valamikor ő misézett ennél az oltárnál, itt imádkozott diákjaiért, itt a korlát előtt rendezgette őket, szentáldozásra, ott a gyóntatószékben intette őket jóságra, szeretetre. Most itt van a márványkoporsóban, de még most is él: csendben hat, és szenteli meg környezetét. A szentély falán mécsesek égnek; minden provinciának külön lángja van. Az egyiknek táblácskáján ezt olvassuk: Ardeo pro Provincia Hungarica. A mécses lángját vizsgálgatjuk önkéntelenül: vájjon ég-e úgy, mint a többi, vagy jobban? A láng meg-meglobban, és mintha intene, hogy imádkozzunk provinciánkért. . . Aztán megindulunk, és úgy, mint szoktuk, zarándoklatban bejárjuk a házat. V. Szent Pantaleon temploma Rómában \