Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1941

26 a városi barakklakások között a Talpas-otthon. Néhány kis szoba, meg egy darabka udvar az egész, de arra jó, hogy télen a hideg elől, őszszel az eső elől ide húzódjanak a külvárosok szegény inasgyerekei és kifutói. Különösen délben és este nagy a sürgés-forgás az otthonban. Ilyenkor a csuportól a fazékig mindenféle űrméretű edényben érkeznek a jótevők adományai. Jut elég mindenkinek, még haza is vihetnek belőle. Távoli jótevők még pénzt is küldenek, karácsony felé ruha is kerül a rászorulónak. (És ki nem rászoruló a talpasok között!) Nyáron pedig táborba vonul a kétszáz talpas. Mert cserkészszervezet és cserkészszellem uralkodik az otthonban, és Révai atya a talpasnak nemcsak a gyomrával, hanem a lelkével is törődik. A bejáratnál a cserkészliliom fogadja a belépőt, és a falra ez a két szó van mázolva: Légy jó ! Ez a két kurta szó a talpas napiparancsa. Adminisztráció ennél a „csapat-"ná! kevés akad. Révai atya kalazanciusi szellemben vezeti népét: ő maga itt egy személyben nevelő, oktató, dajka, és pedellus is, ha kell. A táborukban ő misézik nekik, és télen, ha hull a hó, ő seper az otthon előtt. Az Ordo Clericorum Regularium Pauperum Matris Dei Scholarum Piarum tagja valóban a szegények atyja lett. Pedig nem rs szegedi származású, bánáti. De így fizet vissza édes nevelő városának az egykori szegedi diák. 5. ZARÁNDOKLÁS. Piarista szentév előtt állunk. Katolikus szokás szerint most zarándokolni kellene az ősökhöz, a bölcsőhöz. A magyar nagyhazában Podolinba, fel a lengyel határ mellé, ahol a hidegvizű pisztrángos Poprád folyik, és le Rómába, mely a piarista sors szerint is mindnyájunk édesanyja. Ott lent a San Pantaleo vár minket. S ha nem is tudunk a valóságban odamenni, gondolataink odaszállnak. San Pantaleo ... ez a szó úgy hangzik a piarista iskolák táján, mint mikor odahaza édesanyátok, édesatyátok emlékeik elbeszélése közben szülőházukról kezdenek szólni. A San Pantaleóban ringott a rend bölcsője, és itt élte a rend gyermekkorát. Ne gondoljatok a mi budapesti anyaházunkra, vagy valami római palazzóra, azokra a képekre, melyekről megismertették a római paloták típusait: Palazzo Farnese, Madama, Torlonia, Quirinale. Se hivalkodó homlokzat, se torony, se kupola nem árulja el hollétét. A fényes Corso Vittorio Emanuele palotáira csak a kis templom igénytelen homlokzata néz. A rendházat nem is látod innen a nagyforgalmú útról. Ahhoz két sikátoron keresztül juthatsz el. Az egyiket, a szélesebbet (az utóbusz épen csak hogy átcsúszik rajta!) egy szatócsüzlet nehéz halszaga tölti be. S milyen furcsa: Via Cuccagna, Eldorádó-utca a sikátor neve. A másik „utca" még keskenyebb, s napot még délben"sem kap. Ha ezen is átjutottál, kikerülve a szomszédos ház ablakából ledobált szemetet, egy kis térre jutsz, mely akkora, mint a mi udvarunk harmadrésze: Piazza dei Massimi. A szomszédos főúri palotáról nevezték el. De annak is csak kiskapuja nyílik erre a terecskére, a homlokzata a Corso felé épült, az műemlék. A kis téren egy lélek sem jár, kocsival is bajos ide bejutni, bár valamikor innen indultak a római postakocsik.