Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1941

21 Bontó (Oraftsik) József nevét áhítattal ejtik kí az öregdiákok. Akár a szegedi, akár a budapesti értesítők Bontó Józsefről írt megmegemlékezéseit lapozzuk, mintha egy szent életrajzát olvasnók: mindenütt a szeretet és a lemondás erényének hősies gyakorlása ötlik szemünkbe. Valóban méltóképen viselte és jelezte nevében, hogy Kalazancius követője: Bontó Kai. József. Ha az idősebb nemzedék Sáfrán Józsefben látta a kalazanciusi piarista megtestesítőjét, mi az ő egyéniségében ismertük meg, hogy milyenek azok, akikről írva vagyon : körüljárt jót tévén. Nem volt benne semmi rejtélyes, komplikált. A szeretet és a jóság annyira jellemezte, mintha Szent Pálnak a szeretetről írt himnuszát akarta volna életével ábrázolni: „Ha szeretem nincs, semmi vagyok." Diákok, rokonok, ismeretlen idegenek élvezték anyagi és erkölcsi támogatását. Megtanult több mesterséget, hogy minél többet juttathasson másoknak. Maga fejelte cipőit, vasalta kalapját, varrta fehérneműjét, összeragasztotta kaucsuk-gallérját, maga gyártotta cigarettahüvelyét, a legrosszabb dohányt szívta, csakhogy mások gondjain könnyítsen. Pedig szeretett volna ő is világot látni, egy kissé jobban élni, de soha egész életében nem járt sehol, lemondott minden szórakozásról, hogy rokonait és azok gyermekeit iskoláztathassa. S mindezt a sok lemondást nem érezte áldozatnak: természetesnek találta, hogy mindenkit a végsőkig szeressen. Szinte nem is tartotta szeretetnek, ha nem járt áldozattal. Igazán feledhetetlen példát adott nekünk. Csendes, szeretetet eláruló hangja mindig hallatszani fog tanítványai lelkében, és int a jóra, mint a lelkiismeret szava. Ez a csendes, fátyolos hang volt egyedüli fegyelmező eszköze. Ezzel dorgált, ezzel dicsért. S az igaz szeretet szavaiból a szeretet magvai lettek, s előbbutóbb megfogantak a diákok szívében. Egykori tanítványai sohasem elégedtek meg csupán a meleg jóleső rágondolással. Amíg élt, gyakran felkeresték csendes szobájában, fővárosiak, vidékiek egyaránt. S milyen melegen tudott ilyenkor érdeklődni sorsuk, családjuk, gyermekeik felől, mintha valamennyien hozzája tartoznának! Szobájában legszívesebben virágaival foglalatoskodott. A dugványokat szülőfalujából, Szomolnokról szerezte. Rá is volt írva minden magakészítette virágládára: szomolnoki virágok. Ezek a muskátlik egész életében végigkísérték ; Szegeden épúgy, mint Budapesten állandóan ott virítottak ablakában. Télen pedig féltő gonddal óvta, hogy tavasszal újraéledjenek. Ezek jelentették neki szülőföldjét, az áldott magyar Zipservidéket, főleg Szomolnokot Ezt a' szót olyan kegyelettel ejtette ki, mint más az édesanyja nevét. De a cseh megszállás óta nem járt otthon, útlevéllel nem akart hazamenni. Várt, és addig virágaival is megelégedett. A szegedi rendház kertjében egy sudármagas fenyő még most is az ő emlékéről beszél: ez is szomolnoki fenyő. Valamikor jó negyven évvel ezelőtt Bontó József ültetett néhány fenyőfát a kertbe, hogy itt Szegeden is otthon érezhesse magát. Meg is nőttek a fák túl a ház tetején. Két évvel ezelőtt vágták ki őket, mikor Kisparti János főigazgató újra ültette az egész kertet. Ezt az egyet meghagyta kegyeletből mindnyájunk Józsi bácsija emlékére. A második emeletre is bekandikáló ágak már csak nekünk mesélnek a szomolnoki magyarokról. Bontó József 1927-ben nyugalomba vonult, de a piarista életből