Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1941

20 város közepén. A rendházat alig hagyta el: olvasott, virágait gondozta, vagy a rendház kertjében dolgozgatott. Temesváron sétáit is a régi rendház kerengőjén végezte. Érthető, hogy az ütött-kopott temesvári ház folyosóin egy új rendház és iskola gondolata fogamzott meg benne. Még élénken emlékezett Szegedre, mely akkor volt új és páratlan, mikor ő ott tanítani kezdett. S most szerette volna megismételtetni a szegedi csodát; sőt túlszárnyalni akarta. Sikerülhetett volna, mert az akkor nagyvárossá lendülő Temesvár polgármesterében a terv megértőre talált. Pénz is volt hozzá, jószándék is a tervező mérnökben, de az volt a baj, hogy hogy rosszkor fogtak hozzá : a szecesszió volt a divat. Egy hatalmas épüllettömb, ha úgy tetszik, iskolaváros nőtt ki az egykori várárok helyén, egy lovagvár, mely inkább tornyokból és tetőkből áll, mint hasznosítható helyiségekből. De nem is ennek az új épületnek létrehozása Sáfrán József legnagyobb műve. Az ő virágkora Szeged, és munkálkodásának legszebb gyümölcse az a szegedi nemzedék, mely szerencsés lehetett az ő személyében egyszerre találkozni a jó emberrel, a finomtapintatú vezetővel és a kitűnő tanárral. Szinger Kornél igazgatóságának idején mintha olajos vízre ért volna az amúgy is rendezett viszonyok között talált gimnázium hajója: simán, halkan, zörej nélkül telt el az ő nyolc esztendeje. A Nhalkszavú direktor a tapintat, a figyelem, a csendes irányítás embere volt, minthacsak a diplomáciai pályáról került volna az igazgatói székbe. Vezetői pózt nem ismert, pedig vezetett: mindenre gondolt, mindennel törődött. De a maga módján. Volt benne valami az anyai ösztönből, mely minden kérdést simán, a családi béke fenntartásával tud elintézni: rendelkezései inkább csak kérések vagy megemlítések voltak, de tudta úgy csinálni, hogy ennyi is elegendő legyen. S ebben a szellemben és igényben tudta magához hangolni a tanári kart, sőt még a szilajabb ifjúságot is. Amint szerette a csendet és az úri magatartást, szerette a tisztaságot is. Soha oly ragyogó tiszták nem voltak a folyosók és az osztályok, mint az ő idejében. Jaj lett volna annak, aki megfarag egy padot! A kétszáz év előtti »vadul és paraszti módra felnőtt" ősök nagyot csodálkozhattak volna utódaikon, ha meglátják a Szinger Kornél iskolájában szinte lábujjhegyen lépkedő ifjúságot. Hogy mit jelentett az „eseménytelen" Szinger-korszak az intézetnek és a tanári karnak, az kitűnt 1914-ben a búcsúztatásnál, mikor az igazgató új hivatalába, Mernyére távozott. Megtörtént az, ami a piarista atyákkal ritkán esik meg: könnyeztek. Igazgatóságának emlékét egykori tanárok és régi tanítványok ma is csak ezekkel a szavakkal tudják jellemezni: csend, békesség, harmónia, megértés, családias hangulat, tapintat. Egykori fényképén notesszel és ceruzával látjuk. Régi tanárainkat másként nem is igen tudjuk elképzelni, mint notesszel és ceruzával: mert tudtak ítélkezni. A notesz használata bizonyos tökéletességet jelent: higgadtságot," nyugalmat, tárgyilagos magatartást. Mi már nem szeretjük a noteszt. Rapszodikusak vagyunk, kutyafuttában feleltetjük ennek a nyugtalan kornak nyugtalan gyermekeit, és örülünk, ha év végére tudunk úgy-ahogy „kalkulust" adni. Legtöbbször egy fokkal jobbat annál, amit a Szinger Kornélok adhattak volna. De erre a „jószívűségünkre" nem lehetünk büszkék.