Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1940

27 Népünk vizsgálói sokszor felpanaszolták már, hogy a magyarban nincs elég metafizikai érzék. A magyar realizmus nem kedvez az elmélyedésnek. Ezért nincsenek filozófusaink; s a metafizikum hiányát megszenvedi irodalmunk is. Nem vagyunk ehhez a látáshoz hozzánevelve. Van Prohászkánk, és nem becsüljük; Vörösmartyn, Keményen, Adyn keresztül megközelíthető volna ez a világ, de egyik költőnkben sem ez érdekel. Kritikánk és esszéirodalmunk is ebben a hibában leledzik: folyton Arany és Petőfi felé mutogat, mintha más csillagok nem gyúltak volna ki a magyar égen. Róluk könyvtárakat írtak, Vörösmartyról alig van olvasni-érdemes tanulmányunk, s milyen messze vagyunk még attól, hogy őt a miénknek mondhassuk. Ma már talán vannak biztató jelek, de nem tartunk még ott, hogy a jelekből tények legyenek. Mikor lesz nemzeti jellemvonás az, ami most még csak néhánynak kincse! b) Ertékbölcselete sok zavaros fogalmat tisztáz. Amint olvasni kezdjük, sejtjük, hogy szellemi vagy szellemi vonatkozású értékekről lesz itten szó, melyek mint emberhez méltó dolgok elénk állnak, és azt mondják: valósíts meg! — de mi ezeknek a megvalósítandó értékeknek és értéktartományoknak határát talán szűkre szabtuk. Vagy talán idegeneket is beengedtünk és illetékeseket kizártunk. Mi elsősorban a tudományra, művészetre, no meg az általános erkölcsi értékekre gondolunk (ez utóbbit szeretjük etikának mondani), és nem jut eszünkbe, hogy az értékrend megvalósítást parancsoló szavával áll elénk a vallás is, és benne nemcsak a „hivő", hanem a »szent" értékfokozat. Hálásak vagyunk a Schütz-féle Bölcseletnek, hogy terjedelemben is annyit szentel a vallás-fejezetnek, mint az értékrend egyéb tagjainak. Az erkölcsi értékek mozdulatlan csillagok, hozzájuk igazodunk. S e csillagok mindkét féltekén, minden időben, minden vallásban ugyanazok. A becsületes embernek nincsenek változatai. Micsoda tragédiák származnak abból, ha rosszul választjuk meg csillagunkat, ha hibásan értékelünk! Ha erkölcsi színvakságunkban a hedonizmus, utilizmus vagy a biologizmus csillagképéhez igazodunk. Megdöbbenéssel tekintünk azokra, akik ezt a rendet meg akarják ingatni. Nietzschére, aki azt mondja, hogy az erkölcsöt rab tömegek találták ki, vagy Kantra, aki a vallásos erkölcsöt béres erkölcsnek mondja. Ilyen beszéd legföljebb bölcselet, de nem bölcseség. Náluk sokkal fontosabb tekintély a lelkiismeret szava, mely minden bölcselőnél biztosabban tud különböztetni jó és rossz között, és a bacchanáliákban tobzódó vagy legsötétebb éjtszakába süllyedt lélek vigasztalan egére is felírja lángbetűkkel az igaz-jó-szép-szent nyugtalanító örök programmját. Az értékbölcselet legnépszerűbb fejezete az esztétika szokott lenni. Varázslatos szó, melynek oltalma alatt az emberek sok nyegleséget és ízléstelenséget követnek el a szép vélt szolgálatában. Sokak szerint ez az egyetlen értékrend, melyet megtesznek általános műveltségek vagy vallás-pótléknak. Ezért a bálványimádásért az esztétika nem felelős, hiszen nem akar egyéb lenni, mint a műalkotások bölcselete. Arra tanít, hogy a nagy művek előtt az ember „nem ismert világnak érezi nyomását" — és elnémul sejtelemben. Az igazi művészet nem tűr zenebonát. A műremek áhítatban fogan-