Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1940

28 tátott, kínban született. Áhítatot kíván élvezete ís, és ha felérjük ésszel és szívvel, néha meg is gyötör. Az Akropolisok, székesegyházak, Mózesek, Utolsó ítéletek, Faustok és Csongorok vagy Öskajánok csendet parancsolnak. A csámcsogás nem műélvezet. Érthető, ha az emberiség az íróra és a művészre föltekint. Ők a mi jótevőink s nemesi származásunk állandó igazolói. Igazi földi halhatatlanság csak nekik jutott osztályrészül. Ma azonban az okleveles művészek korában élünk, s e rend tagjai közül sokan csak a régiek nimbuszából élnek, mint történelmi nevű családok jelentéktelen leszármazottjai. Ha némi kézügyességük van, már „mesterek", ha „önálló kötettel lépnek fel", már írók. Megbecsüljük a bohócot is, aki megnevettet és elszórakoztat, de grimaszát nem fogjuk összetéveszteni az örök szépség sugárzásával. A legegyetemesebben jelentkező értékrend a vallás. Nemcsak kiválasztottaknak való, mint a művészet: ehhez minden nép és minden ember ért. A vallástörténet fölemelő és megdöbbentő adatai mélyen belevilágítanak az Isten után áhítozó ember lelkébe, és igazolják, hogy minden idő és minden nép mennyire értéknek, tartotta embervoltunknak ezt a megnyilatkozását. Sőt az ember nem is tud szabadulni a vallási magatartástól. Ha elveti a pozitívot, elfogad valami álvallást vagy pótvallást, ha ez sem kell neki, a negativ vallás tűzzel-vassal dolgozó megszállottja lesz. S a vallás mennyire nem merev formák rendszere! Mennyi szabadság és egyéni jelleg nyilatkozik meg vallási magatartásunkban az édesanyánkkal együtt elmondott első Miatyánktól kezdve a halottaságy utolsó sóhajtásáig! S hányféle stílus alakul ki faji és vérmérsékleti jelleg szerint! Kereszthordozó búcsújáró magyarok, térdencsúszó, Istennel is perbeszálló olaszok, magábamélyedt, bölcs-szemű németek, Istenre csodálkozó szlávok, a Teremtővel is udvariaskodó franciák mind-mind egészséges vallásosság képviselői lehetnek. Ebben a rendben a legnagyobb értékvalósítók a szentek. Ahány szent, szinte annyiféle életszentség. Egyéniségük úgy benne van megszentelődésükben, mint a művész egyénisége a műalkotásban. Ezek is szólítanak, de többre szólítanak, mint a műalkotás. Nemcsak mű-élvezetre, de mű-alkotásra: Vade et fac similiter! Schütz méltán hívja föl figyelmünket könyve előszavában értékelméletére. Az a bölcselet, melyet ilyen gondolatokkal eltelve olvashatunk, megéri és megérdemli a tanulmányozást. Ez a fejezet a magyar irodalom tudományosan rendszerezett parainesise. c) És ezzel elértünk Schütz Antal Bölcseletének legtöbb „szenzációt" igérő részéhez: az antropológiához, az ember legszűkebb, legszemélyesebb világának vizsgálásához. Schütz seholsem szereti a kitaposott utakat, de itt kerül legtávolabb tőlük. Szinte maga teremti meg a filozófiának ezt a fejezetét. Az ember világának bemutatását nemcsak filozófusokra bízza, hanem bőven megszólaltalja a szaktudományt, és megidézi rendkívül szerencsésen a „nagy látók" egész sorát, régieket, újakat egyaránt. Hiszen az antropológiai nézés egyidős a gondolkodó emberiséggel, és nincsen kor és eszme-irány, mely ne szolgáltatna adalékot; régebbiek sokszor értékesebbet, mint újak; a nagy látók sokszor mélyebbet, mint a céhbeli tudomány. (4591.)