Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1940

60 mosoly, amely derűssé tetle az egész tanítási időt. Humorral fűszerezte minden előadását és mi szinte lopva hallgattuk ajkairól a magyarázó szavakat, nehogy elszalajtsuk magyarázatának egy-egy derűt árasztó beszövését. Nem esem túlzásba, amikor hangsúlyozom, hogy valósággal élvezetes szórakozás, játszva-tanulás volt az általa adott órák eltöltése. Szinte nehezünkre esett, amikor a pedellus megrázta az óra befejezését jelző csengetyűt. Ha más tanár órája után a tíz-perces, szüneti időben a folyosón észrevettük, megláttuk, — körül- ' vettük, mintegy versengve a nagyobbnövésű diáktársainkkal, akik elfödték előlünk alacsony termetét, lábujjhegyre állva hallgattuk derűs, szellemes, sziporkázó megjegyzéseit. Boldog volt, alti ilyenkor közelébe férkőzhetett, és ő az előretörtetést észrevéve, egy-egy derűs megjegyzéssel honorálta, ami napokig tárgyát képezte a mi kedélyes hangulatú, ártatlan diákörömünknek. Harmincéves érettségi találkozónk alkalmával is igen sok meleg, kedves emléket idéztünk fel előtte diákéveinkből, amiket nagyon szívesen hajlgatott végig és amiken láthatólag oly belső örömmel elmulatott. Épen azért azt hiszem nem követek el sérelmet az ő áldott emlékén, ha epizódszerűen megemlítek néhány ilyen kisebb esetet, ami derűt fakasztott mindannyiunk lelkében. Amikor egyik alkalommal belépett az osztályunkba — nyolcadikosok voltunk -— jóizű mosoly kíséretében azt jegyezte meg, hogy szinte az arcokról olvassa le, mennyire duzzad az egész osztály keble a tudástól, alig várja valamennyi, hogy beszámolhasson a tanulás eredményéről és hogy milyen örömben lesz neki része mindjárt, diákjainál látni azt a nemes versenyt, amellyel egymást törekszenek lefőzni a szebbnél szebb feleletekben. Máskor meg, ha talán a szokottnál kissé nagyobb volt a zaj óra előtt az osztályban, lassan benyitott a tanterembe és öszszeráncolt homlokkal, nagyot dobbantva lábéval így szólt: „Micsoda dolog ez fiúk!" Nálunk egyszerre siri csend, nála pedig pillanatok alatt kisimult az összeráncolt homlok és szelíd mosoly jelent meg az arcán e szavakkal: „Lássátok fiúk—így is tudok ám! Vájjon tudjátok-e, hogy mi volt ez most? Ez volt az az úgynevezett műharag!" Vagy egy másik kedves eset. Néha pajzán kedvvel „készületlent" szándékozott felfedezni tanítványai között s „Fiúk, csípés!" megjegyzéssel kihívott felelésre egy növendéket, aki talán célzatosan, kissé bizonytalanabbul felelt a rendesnél, azonnal nagy gaudiummal közölte velünk jóságos lelkű tanárunk : „Fiúk—megvan! Ez már az én emberem! Nézzétek csak, micsoda nagy potyka került a hálómba!" De számtalan sok ilyen, apró kedves dolog adódott elő az ő nevelési módszerei között, ami mindmegannyi fűszerként hatott a diákévek felejthetetlen napjaiban. De az imént hallottak után, korántsem szabad arra gondolni, hogy az ő szelíd jósága csökkentette volna talán a mi buzgóságunkat tanulási kötelességeink téljesítésében. Épen ellenkezőleg, atyai szeretetének melegsége, amit mindig éreztünk nála, adott nekünk erős lelki készséget arra, hogy tehetségünköz képest méltóvá tegyük magunkat erre a szeretetre. Nem tudtunk volna bármily nagy kincset annyira értékelni, amiért megszomorítottuk volna az ő áldott jó szívét azzal, hogy panaszra nyíljék ajka vagy panaszt halljon diákjaira, készületlenségük miatt. Szeretetével soha nem éltünk vissza, mert tudtuk,