Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1940

61 hogy előtte minden tanítvány egyformán kedves, egyformán értékes. Diákjai részéről pedig határtalan, sőt mondhatnám könnyekig ható szeretet környezte, és pedig valláskülönbség nélkül. Beszédesen igazolja ezt a szeretetet az a sok külföldről érkezett levél a háromévtizedes érettségi találkozón, melyeket ott tartózkodó diáktanítványai küldtek, tele szeretet-áradozásokkal iránta. Az egyik volt osztálytársunk hatoldalas, sűrűn teleírt levelet küldött jóságos tanárunkkal kapcsolatos felejthetetlen reminiscenciákkal. „Drága, aranyos" jelzőkkel illette szeretett volt tanárát s nagyon fájt neki a messze távollétnek érzése, hogy nem csókolhatja meg aranyos volt osztályfőnökének kezét és miután ezt nem teheti, arra kért bennünket, egykori osztálytársait, hogy legalább mi csókoljuk meg helyette annak a drága embernek a kezét. Kell-e ennél nagyobb szeretet-nyilatkozat egykori tanára iránt, a tanítvány, egy élete delén levő ember részéről ? Csak az igazságot húzom alá akkor, amikor kijelentem, hogy az édesatyánknak nem járt ki részünkről nagyobb tisztelet és szeretet, mint Fekete Ipolynak, a nagy szívjósággal megáldott, szelídlelkületű tanárunknak. Boldog örömmel, de egyben atyai szeretettel hangoztatta ő is, valahányszor egykori tanítványaival találkozott: »Kedves Fiaimi Sokszorosan büszke vagyok rátok, mert mindannyian szép pozíciót értetek el!" Meg is éreztük benne mindenkorba jóságos atyát, mint az élet kertészét, aki gondoz, ápol és nevel. Ö is gondozott bennünket, de szívvel, ápolt, de lélekkel és nevelt, de a szeretet melegével. Megilletődött lélekkel álltam meg előtte, amikor csak összehozott vele az utam, vagy őt meglátogattam, mert három évtizedes munkásságot ragyogott be az ő szegedi tanársága. Eszembe jutott mindannyiszor, hogy ott az iskolában, tudását, szeretetét, szívének jóságát, melegét, oly halk bőkezűséggel sugározta a tanítványaira, mint az öreg nap ott az égen zajtalanul világokat melegít, telet felolvaszt, tavaszt fakaszt, aratást és szüretet érlel. Munkája érték volt és pedig valutáris érték, egy óriási kincs, mely az egyháznak és hazának egyaránt biztosítja beláthatatlan időkre a kamatok bőségét. De egyúttal hervadhatatlan példa is volt az ő munkája. Nincs rá eset, hogy amíg kora meg nem követelte, valami címen elhagyta volna őrhelyét, a katedrát. Ebben is isteni Mesterét követte: Példát adtam nektek, hogy amint én cselekedtem, ti is úgy cselekedjetek, istenfélelemben, egyházszolgálatban, hazaszeretetben és kötelességteljesítésben. A nagy Pázmány Péter bíboros mondja: „A tanításnak szárnya a jó példa." Az ő tanításának is szárnya volt ez a példaadás, egy nemes élet szemléltető oktatása. Mások talán külön kiemelnék őt, mint papot, tanárt és mint embert. Én ezt nem tudnám külön-külön jellemezni. Mert ő nem volt más, mint ami egész lényéből kisugárzott. 0 csodálatosan egyesitette magában mind a három egyéniséget. Ha a legszentebb áldozatot mutatta be isteni Mesterének az oltár magaslatán, lelkének szelíd jóságából fakadt hálaima az Ur kegyelmeinek ajándékáért. Mint nevelőben a papi lélek adott buzdítást és intő példát az istenés hazaszeretet lelketformáló erényeinek gyakorlására. De az embertől sem tudott különválni soha a papi egyénisége. Ott is a szelíd lelkület, szívjóság és közlékeny szeretet csak a papi lélek karakterét csillogtatták benne. Ezért volt ő oly rendkívüli osztályosa az álta-