Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1940

59 rongó vagy lesújtott hátramaradottaikat. Utolsó közgyűlésünkre a megemlékezés nyomta rá bélyegét. Alig heggedt be a seb, amelyet alapítóelnökünknek, dr. Berecz Jánosnak a halála szívünkön ejtett, sírba kellett kísérnünk az első decennium alelnökét, dr. Gróf Árpádot is. Egyesületünk egy rendkívüli tapasztalattal és gyakorlati érzékkel megáldott úriembert tisztelt benne, az ifjúság pedig egy aranyszívű és aranyait bőkezűen osztogató maecenást, akinek aranyadományai, főképpen a valutaromlás nyomorúságos évtizedében, nem egy tehetséges fiúnak tették lehetővé a ruházkodást vagy éppenséggel magát a diákoskodást. Közgyűlésünk Az Alma Mater három tanáráról is megemlékezett : Fekete Ipolyról egy nekrológ keretében, melyet Virág Vince plébános írt, továbbá Szalay Istvánról és Salánky Istvánról, akiket a halál angyala utolsó közgyűlésünk óta szólított el az élők soraiból. Fekete Ipoly emlékezetét szószerint közöljük a következőkben. „Ha visszaidézem emlékembe a ragyogó ifjúságnak szépséges diákéveit, amikor tele volt reménnyel és nagyratörő tervekkel a lelkünk és ki tudná megmagyarázni, hogy miféle tündéri álomképek boldogságát rajzoltuk magunk elé, — elsősorban is azokra a tényezőkre terelődik a gondolatom, melyek ennek az ifjúságnak szint és tartalmat adtak, melyek az eszményi szépség magaslatának oly meredek útján irányították, vezették, támogatták és segítették fel oda, ahol egy csodálatos világ tárul a szemek elé, ahol a lélek egy tisztult, földiektől mentes légkörben fürödhetik, hogy soha ne érintse azt a földi élet fertőző levegője, hanem az ilyen lélekkel tündöklő ifjúság jelentse mindenkor a legszentebb és legnemesebb érzésekkel telített erőt és életet. Nem kell külön kiemelnem, szükségtelen hangsúlyoznom, hogy nem gondolhatok itt más tényezőkre, mint a pedagógia halhatatlan emlékű mestereire, azokra az önfeláldozó nevelőkre, a mélységes tisztelettel övezett kegyesrendi atyákra, akik egész életüket az ifjúság nevelésének szent szolgálatába állítják, akik tudásuknak, leiküknek gazdag kincstárát oly készségesen áldozzák fel arra a magasztos célra, hogy a nevelésükre bízott ifjúság soraiból egész embereket adhassanak az Istennek, de egyben a Hazának is. Engem is ennek a nevelésnek hatása alatt szólaltat meg a tanítvány hálás szeretete és bensőséges ragaszkodása, amikor a mai, jelen szerepemre mertem vállalkozni. Mély meghatottság tölti el tehát e pillanatban lelkemet, amikor e Scholis Piis az én egykori osztályfőnökömet, Fekete Ipolyt, az én aranyoskedélyű volt tanáromat emelhetem ki és helyezhetem gyenge emlékezésem szárnyaira, hogy lássa mindenki, aki nem élvezhette diákéveiben azt a gyermeki örömöt és érezze hacsak pillanatokig is, hogy micsoda élmény volt az ő atyai szeretetében sütkérezni, micsoda túláradó boldogság volt az ő vezetése alatt álló osztálynak tagja lenni, az ő tanítványainak soraihoz tartozni. Több mint három évtizede már annak, — de mégis a jelenben játszódik le a lelkem előtt, — úgy lestük őt, úgy vártuk mindennap az osztályba, mint gyermekek az édesapát. Mikor megjelent fürge alakja a katedrán s alighogy szívünket felemeltük fohászban a Mindenhatóhoz, szelíd, jóságos arcán azonnal látható lett az állandó