Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1940

35 keresnők például a Vörösmartytól életre hívott párducos Árpád alakját, hisz a Zalán futása majd fél évszázaddal később jelent meg, és éppen ezért ne csodálkozzunk Etelka kettősségén sem. Egyrészről finom, érzékeny és gyakran elájul, mint egy XVIII. századi barokk német, vagy latin regény hősnőjéhez illik, másrészről azonban a népieskedő Dugonics felruházza néhány magyar vonással is. így például Etelka kifejezései messze vannak a XVIII. századi szalonkifejezésektől, sőt néha oly ízesen káromkodik, hogy egy szegedi halásznak is becsületére válnék. Igen, Dugonicsnak éppen e regényében válik el, mennyire nemcsak a romantika előfutárja, hanem a XVIII. század eleji magyar hagyomány továbszármaztatója is. Példátlan sikerét valószínűleg romantikus elemeinek köszönheti, mert e munka az első tanúsága annak az ízlésváltozásnak, mely a barokkból készítette az utat Vörösmarty és Kisfaludy Károly romanticizmusához. Romantikus nem a megvalósítás, írja Baróti Dezső hanem a művészi szándék irányjelzése: lefelé — a néphez és vissza — a magyar dicsőséges múltba. A nemzeti mult és a nép-kultusz a két fogódzó pont Dugonics írói értékelésében. Az Árpád-korba vezetnek regényei, a dicsőséges történelmi hajdankorba. De a valóságos történelemhez kevés közük van, pedig szerzőjük jegyzetek özönével igyekszik történelmi előtanulmányait igazolni és művének tudományos mellékízt is kölcsönözni. Minthogy a magyar múltra vonatkozólag az ismeretei nagyon hiányosak voltak, teremtett magának egy magyar multat. Magyar ősvallási szertartásokat is költ és leírja az Árpád-kori műveltség és társadalom rajzát, de ez feltűnően hasonlít a XVIII. századi barokk állam-berendezkedéshez. Árpád is halálos ágyán a Dugonics korabeli magyar államszemléletnek megfelelően intézkedik. Azután hatásos, ám néha bizony ízléstelen az a fajtáján kívül másról tudni nem akaró nemzetieskedés, mely II. József intézkedéseivel szemben gyakran hangot kap írásaiban. Dugonics nem volt magyar származású. Mai nyelven szólva ő az első asszimilált az irodalomban, első képviselője annak a típusnak, mely később Petőfivel döntő szerepre volt hívatva. Valami néplélektani törvény szelleme szerint a beolvadt, az idegenből lett magyar magyarosabb az eredeti magyarnál és nagyobb, büszkébb véleménye van nemzete kiválóságairól. „Igaz magyar vagyok és hazámat fölötte szeretem" — hangoztatta többször. És mennyire lenéz mindent, ami német, tót, vagy oláh. Munkáiban az aljas, a főhősnek ártó szerepeket mindig ilyeneknek osztja ki, mert magyar ember szerinte rossz nem is lehet. A nemzetiségekkel szemben való türelmetlensége eszmei magva az írásainak. Magyarság — fogalma már a romantika nép-nemzeti felfogása. De a preromantikus lélek egész szeretetével fordul az ez időtájt felfedezett finn-lapp-magyar rokonság eszméjéhez. A minden ősmagyart kitörő örömmel üdvözlő Dugonics a nemzet önbizalmát akarja fokozni, mikor a messze északon lakó testvéreket is szerepelteti regényeiben. Etelkát, a ritka magyar kisasszonyt megértik a finn testvérek, de a finn hercegek is értik Árpád népének beszédét. Nyugodtan le is írja regényében; „Mivel mindnyájan azok a nemzetségek, melyek Éjszak felé laknak . . . régenten a magyar nyelvet egyetemben tudták: bizonyosak lőhetünk abban; hogy minds'