Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1940

17 helytálló ember akár a kötelességteljesítésben, akár az élet terheinek viselésében, akár pedig a küzdelmekben és.áldozatvállalásban nem lehet az, akinek hite nincs önmagában. Önmagában pedig csak annak lehet hite, aki hisz Istenben és hisz a bennünk működő isteni erőkben. Hogy a nagy nemzeti szerencsétlenség idején el nem pusztultunk, hogy a nemzetünk jövőjében és történelmi hivatásában való rendíthetetlen hitet átmentettük az utánunk következő generációk száméra, azt annak a hitnek köszönhetjük, amelyet a piarista iskolából hoztunk magunkkal. A másik nagy kincs, amit a piarista iskolának köszönhetünk, a keresztény jellem, amelyet a piarista atyák páratlan művészettel építettek fel bennünk. Nehéz volna rövid egy mondatban meghatározni, mi a jellem? De annál tisztábban áll előttünk a fogalom, minél mélyebben vizsgáljuk annak alkotó elemeit, melyet ebben a három tényezőben határoz meg a freiburgi egyetem tudós professzora: fegyelem, lelki egyensúly és emberteremtő jóság. Az egyén fegyelme nem más, mint uralom a belső indulatok és a külső kísértések felett; a közösség fegyelme pédig a törvénytisztelet, az előírások és parancsok ellentmondás nélküli teljesítése, továbbá az egyéni érdek feltétlen alárendelése a közérdeknek. Más az iskola fegyelme, mint a kaszárnyáé. Míg ugyanis a kaszárnya fegyelmének a nyers erő és sokszor brutális hatalom a fundamentuma, az iskola fegyelme a belátáson nyugszik, mellyel az ifjú megismeri a parancs és a törvény végrehajtásából származó magasabbrendű jót és önként rendeli magát alá neki. Ennek az értelmi belátásnak kimunkálásában voltak igazán nagy mesterek a mi piarista tanáraink, amikor a minden rendű-rangú, a legkülönbözőbb szellemi és erkölcsi színtájú „kis barbárokból" — így nevezett bennünket kemény szigorúságáról ismert osztályfőnökünk — művelt embereket, öntudatos honpolgárokat neveltek. Ezekből a fegyelmezett egyedekből állott elő aztán a fegyelmezett tömeg, a fegyelmezett iskola, amelyre méltán voltak büszkék gyermekek és szülők egyformán. Hiszen amikor úgy döntött a családi tanács, hogy a fiút a piaristákhoz kell adni, rendszerint azzal indokolták, hogy „ott a gyermek majd fegyelmet tanul". De éppen ilyen művészei voltak a piarista atyák a lelki egyensúly megteremtésének is. Ők a bibliai „jó pásztor" finom érzékével nyúltak hozzá a diák lelkéhez. Ismerték ugyanis ennek a léleknek legtitkosabb redőit is, tisztán látták a diákiélekben kavargó indulatokat és a belőlük származó konfliktusokat, amelyeket megértő szeretettel vezettek le s a nyomukban támadó sebeket atyai gondossággal gyógyítgatták. Soha sem fájt a szigorúság, amely mögött ezt az atyai jóságot megéreztük s, részünkről erre a jóságra szinte határtalan bizalom volt a felelet. Így jutottunk át minden nagyobb baj nélkül azon a bizonyos „viharzóná"-n, amelyet a lehiggadts a jövőt öntudatosan munkáló ifjúkor követett. Mindezeken felül az emberteremtő jóságot is szívünkbe plántálták. Már a diák-gyerekben is benne van a későbbi férfi, ám e férfiasság rendszerint az erő, vagy erőszak alakjában jelentkezik. Erőszak pedig rendszerint erőszakot szül: ezen az alapon nem épülhet társadalmi rend, csak a mindenki számára szenvedést és keserűséget hozó „bellum omnium contra omnes". Még a visszaemlékezés is 2