Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1940

16 másfelől az egyedeken keresztül megmérgezte a hívő családok eddig érintetlen szellemét és bensőségét. Mi, ennek a szomorú kornak gyermekei, telve tudományos vágyakkal és ambíciókkal, telve egészséges és nemes fölfelétörekvéssel, feltétlenül áldozataivá lettünk volna ennek a szellemnek, ha mellettünk nem állnak áldott emlékű piarista tanáraink, akiknek tanításában a hit és tudomány csodálatos harmóniában olvadt egybe s akik úgy adták át nekünk a modern tudományok, különösen a természettudományok vívmányait, hogy töretlen épségében őrizték meg, sőt éppen e tudományok eredményeivel támasztották alá hitünket. Ok — a szaktudományukon kívül theologusok is lévén — ismerték a skolasztikus bölcselet alapvető tételét, mely szerint „fides est actus intellectus, imperatus a voluntate et gratia adiutus — értelem dolga,, a hit, melyet az akarat diktál és az isteni kegyelem segít elő.' ' Ők tehát művelés alá vették bennünk a minden igaznak, szépnek és jónak befogadására alkalmas értelmet s egyfelől úgy közölték velünk a hitnák igazságait, hogy tiszta és mély bepillantást nyerjünk az isteni kinyilatkoztatás fölséges szent titkaiba; másfelől pedig úgy adták elő a tudomány igazságait is, hogy azok nemcsak hogy el nem homályosították a tapasztalati világon kívül eső és felül álló hitbeli igazságokat, hanem ellenkezőleg: azok a tudomány fényében még világosabbakká lettek. Nemcsak a jelenségek és a fogható valóságok világát tárták elénk, de elvezettek az eredetig: megtanítottak „forgatni a természet örök könyvét, melyben az Istennek képe leírva vagyon", s tanításuk kiváltotta belőlünk azt a hódolatot, amelynek a költő így adott kifejezést: „Leomlom én is színed előtt dicső s a jókkal együtt könnyeket áldozom." De az értelemmel együtt művelés alá vették bennünk az akaratot is. Feltárták előttünk az emberi természet titkait; bemutatták az emberi szenvedélyeket, amelyek szüntelen harcot provokálnak a természet és a lélek között. Megtanítottak arra, hogy kell úrrá lenni az ösztönös természeten, hogy kell kivívni a sokat jelentő első győzelmet s hogy kell a férfi-erényeket következetesen gyakorolni, amely gyakorlás révén lassan kialakul bennünk az a sokat emlegetett „felsőbbrendű ember", akinek felsőbbrendűsége nem abban áll első sorban, hogy ura a kívüle eső nagy természetnek, hanem abban, hogy ura önmagának. Mint theologusok, jól ismerték azt a két sebet is, amelyet az eredeti bűn ütött az emberi természeten s amelynek szomorú következményeit így rajzolta meg a katekizmus klasszikus rövidséggel: „Az ember értelme elhomályosodott, akarata pedig a rosszra hajlandó lett." Hogy tehát a hit meg ne akadjon az értelmi készség fogyatékosságán, sem pedig az akaratnak a gyöngeségén, tanáraink személyében adott esetekben előtérbe lépett a pap s elvezettek bennünket a természet sebeit gyógyító kegyelem forrásaihoz: a szentségekhez. Ezekben az üdítő forrásokban megtisztulva és megerősödve jutottunk mindig közelebb ahhoz az ember-eszményhez, amelyet nemcsak elénk rajzoltak, de egyúttal mester-kezekkel alakítottak is bennünk. így lettünk mi,tudományosan művelt és mégis hívő emberek a hitetlen világban. És a ránk következő förgeteges idők ezt a mi hitünket, hívő életünket igazolták. Ma már tapasztalati igazság, hogy