Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1940

15 Mit köszönhetünk a piarista iskolának? Amikor erre a kérdésre felelni akarok, nem úgy állok itt, mint egyházi vagy közéleti tényező, még csak nem is úgy, mint ünnepi szónok, akinek — ha már vállalta ezt a szerepet — szépet és nagyot kell mondania, hanem csak úgy, mint egyszerű piarista diák, akinek jól esik a lelkében élő őszinte hálát kifejezni a mostani piarista diákok és az itt egybe sereglett régebbi generációk előtt. Amik vagyunk és amivé lettünk, az Isten kegyelmén és a szülői ház áldott melegén kívül csaknem teljesen a piarista iskolának köszönhetjük. És itt nemcsak azokra gondolok, akik innen kerültek ki és az életben tényleg sokra vitték, akik magasan kiemelkednek a többi közül, hanem azokra a helytálló ezrekre is, akik mindig és mindenütt „megcselekedték, amit megkövetelt a haza." Sőt azokra is, akik semmire sem vitték, vagy éppen elkallódtak az élet forgatagában, de akik közül akármelyikkel találkozik az ember, mind visszasírja a régi időket, amikor a boldog jövendő szép reménységét hordozták szívükben s most telve vannak bánattal és keserűséggel, hogy nem követték azt az életútat, melyet számukra a piarista atyák kijelöltek. Nem csoda, hogy időnként haza húz bennünket a piarista lélek s valóságos ünnep a számunkra, valahányszor a piarista gimnázium áldott — és számunkra örökké szent — falai között újra megjelenhetünk. Ilyen lélekkel állván itt, amit elmondani akarok, nem ünnepi előadás vagy díszbeszéd akar lenni, hanem a piarista diák visszaemlékezése és az itt nyert élet-irányítás értékelése az élet küzdelmeiben megedződött, megérett ember agya-fénye mellett. Arra a kérdésre, hogy mit köszönhetünk a piarista iskolának, az első felelet egyetlen, de nagyon sokat mondó szó : hitet. Azt a ma is bennünk élő, rendíthetetlen és kiolthatatlan hitet, amelynek világánál eddigi útunkat megjártuk és harcainkat győzelmesen megharcoltuk. Hívő családok gyermekei voltunk — hiszen azért küldtek bennünket papi iskolába — de hitetlen világban éltünk. Akkor élte virágkorát a hitetlen, vagy helyesebben hitetlenkedő tudomány, amelynek csak a fogható és lemérhető valóságok iránt volt érzéke; amely valósággal bezárta magát a tapasztalati világba és ezen, ennek nagyon is szűk határain túl hallani sem akart egy másik világról, amelybe pedig ösztönszerűen, sőt sokszor elemi erővel vágyakozik az emberi lélek, úgy ahogy Szent Ágoston mondta: „Nyugtalan az ember szíve, amíg az Istenben meg nem nyugszik." Abban az időben valósággal divat volt hitetlennek lenni. A hitetlenkedést egynek vették a felvilágosodással és a haladással, a hívő, lelkület pedig egyet jelentett a sötétséggel és az elmaradottsággal. És ez a szellem nemcsak a tanult emberek körében, tehát a társadalom legfelsőbb rétegeiben virágzott, hanem lassanként kezdett leszivárogni az alsóbb rétegekbe is. Egyfelől kikezdte a hívők közösségét,