Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1940

13 és nemzetellenes megpróbáltatásnak idején, komoly törekvéssel belevéste a tanulók lelkébe, hogy a magasabb erkölcsi alapokon nyugvó felfogás, a múlt megbecsülése, a magán- és közvagyon óvása és a felsőbbség tisztelete lehet csak egy egészséges társadalom alapja. Csak a faji szellem ápolása, erejének kifejtése teremthet erős, művelt nemzetet. Az ország feldarabolásának trianoni szomorú betetőzése után az irredenta gondolatnak lelkes hirdetője volt. Rámutatott a díszterem fekete márványtábláira, a fájdalmas hazaszeretet katonadiákjainak neveire, akik elmentek, hogy ezer veszély közt biztosítsák az itthoni nyugodt munkát, elmentek és ifjú életüket áldozatul tették a haza oltárára. Tőlük kell erőt meríteni a munkához, ha vissza akarjuk szerezni, ha romjaiból föl akarjuk építeni halálra ítélt hazánkat! Később nyugalmi éveiben megörvendeztette a Felvidék és Erdély visszatérése. íme, ezért mondják volt tanítványai: mily öröm volt Salánky tanár úrtól történelmet tanulni! Közel negyedszázadon át szolgálta Szeged iskoláját, benne a Délvidék kultúráját is; ez volt java munkájának, pedagógiai sikereinek színtere, és férfikora legszebb emlékei is ehhez fűződnek. Amint az állandóan fénylő mécsvilág lassú lobogással ég és egyenletesen világít térben és időkön át, úgy hatott az ő munkássága évről-évre a tanulóifjúság körében. Szeged intelligens társadalmának jelentős részét éveken át ő tanította történelemre, azután 1926-ban rendfőnöki engedéllyel nyugalomba vonult. Pályafutásának útjelzői nem a hangos sikerek voltak, hanem csöndes, csak meghitt szemlélőktől ismert tanári munkában telt el az élete. Ez ad jelleget az ő tanári hivatásának ; a nemes öntudatban hordta munkája jutalmát, ez volt nyugalmi éveinek is legmegnyugtatóbb gondolata. Érdeklődéssel kísérte az intézet működését, a rokonok, jóbarátok és a társadalom életét. A Piarista Diákszövetség révén érdekelte volt tanítványainak sorsa, nem szakadt el a kapocs, mely az ifjúkorban a szíveket összekötötte. A Délvidéki Otthon meghitt körében sok kedves órát töltött, ahol nagyrabecsülés és szeretet vette körül. Visszavágyott szülőfalujába, ahol gondtalan gyermekéveit élte, amelynek árvalányhajas földjén, virágos rétjein bolyongva szőtte ifjúkori ábrándjait, ahol édesanyja galambszelíd szeretete hajolt feléje, amikor esti harangszóra imádkoztak, ahol feldobbant szíve a kolompos muzsikára és mindenre, ami magyar. E sorok írója mint kisdiák ismerte őt fiatal váci tanár korában és vele töltötte a szegedi éveket is, amelyek alatt barátságát élvezte. Közlékeny volt, elbeszélgetett fiatal éveiről, tanári működéséről, kedves tanítványairól, a régi elüljárókról, a nagynevű piarista tanárokról. Érdekelték a szociális kérdések, amelyekre órái alatt is szeretettel kitért, fogékony volt a zajtalan, tiszteletreméltó munka iránt, mely társadalmi téren állandóan folyik a nép helyzetének javításáért. Utolsó éveiben már csak szerettei sírjához zarándokolt és maga is visszavonult, elcsendesedett, betegség gyöngítette le szervezetét. A halál gondolatával foglalkozott. Rendtársai és rokonai előtt gyakran idézte hőn szeretett édesanyja emlékét, aki életének utolsó éveiben mindig »Szűz Mária virágos kertjébe" vágyódott, hogy ott a virágok öntözgetésével kedveskedjék a Boldogságos Szűznek. Rendtársainak