Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1937

61 tőségét ünnepi beszéddel méltatta és az összes évfolyamok nevében az intézet tanári karát köszöntötte Dr. Muntyán István kir. itélő táblai tanácselnök úr. Erre Dr. Kari János gimnáziumi igazgató úr üdvözölte az együttes találkozó résztvevőit. A bensőséges ünnepélyt az intézet ifjúságának énekszáma zárta be Délben az újszegedi Vigadóban serlegavató díszebéd volt, amelyen Dr. Gál László miniszteri tanácsos úr a következő mélyhatású beszédet mondotta: Főtisztelendő Uraim! Kedves Barátaim! Az úton, míg Pestről az elsuhanó kedves alföldi tájak között, szülőföldemre hozott a vonat, két kép lebegett lelki szemeim előtt. Az egyik a múlt század legelejéről való szerény metszet és felirata: „A szegedi oskolák épületének tekintete." A másik kép már a mi időnkből származik, s ez a mindannyiunk szívéhez oly közelálló, immár 50 esztendős szegedi „Dugonics András kegyesrendi főgimnázium" hatalmassá nőtt épületét ábrázolja. Azon a régi metszeten szerény, a földből alighogy kinőtt ház volt csak ez a mai impozáns palota, s aki hideg szemmel nézi ezt a két képet, csak a fizikcii különbséget látja rajtok, de aki belső lelki szemmel tud közeledni a tárgyakkoz. annak ez a két kép teljesen egyforma, a szegedi piaristák hajdani kollégiumában és a mai piarista gimnáziumban csak ugyanannak a magasztos szellemnek a megtestesülését látja. Mert mind a kettő ugyanúgy a klasszikus szellem otthona, ugyanúgy Alma Matere a tudásvágyó, hazája műveltségéért és a saját művelődéséért dolgozó fiatalságnak, mind a kettő a tiszta hagyományok és a legnemesebb fejlődés szimbóluma. Annak az egyetlen változásnak, amelyet a két kép összehasonlítója megfigyelhet, — úgy érzem — szintén szimbolikus jelentősége van. Az, hogy a hajdani rézmetszet szerény szegedi iskolája nagy palotává nőit, azt jelenti, hogy megnőtt a jelentősége annak a szellemnek, amelyet ez az iskola képvisel, s ma mindennél fontosabb, s az országépítés nagy munkájának nélkülözhetetlen és vezető faktora. Mi, akik itt mindannyian ennek az iskolának neveltjei vagyunk, jól tudjuk, mi ez a magasztos szellem, mi ez a tisztult egysége a vallásosságnak, erkölcsösségnek, legjobb értelemben vett humánumnak és legelmélyüitebb tudásnak. Kedves Barátaim ! Az az évforduló, amely most mindannyiunkat egybegyűjtött egy másik párhuzamra is figyelmeztet bennünket. 150 évvel ezelőtt a szegedi Dugonics András Etelkájának jutott az a kiváltságos szerep, hogy új s nagy fejlődésnek indítsa a magyar irodalmat. A 150 év alatt, mely azóta eltelt, ez az irodalom is hatalmas palotává nőit. Arányai mások, boltozatai hatalmasak, s a kincs, amit magában rejt, szinte felmérhetetlen. Hozzá képest mindössze szerény kezdet Etelka, amaz „igen ritka magyar kisasszony Árpád és Zoltán fejedelmeink ideikben," akinek érzékeny történetét a kegyes oskolabeli szerzetes pap Dugonics András megírta. De mint ahogy a mai szegedi gimnázium szellemében egy a hajdani kis papi collégiummal, úgy a naggyá nőtt s igazi magyar nemzeti irodalom is szellemében, célkitűzéseiben nemes vetélkedésben és becsvágyban ugyanaz, mint Dugonics András bátor regénykísérlete volt. A tiszta és fennkölt szellem megnyilatkozása mind a kettő. Azé a