Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1937

51 hasonlíthatatlanul szerényebbet, mint bármely más akkori szabadpálya, de mégis biztos jövőt, mert a hivatalnoki létszám és elrendeződés megfelelt a tényleges szükségletnek, egy fejlődésben lévő, akkor még rokonszenves bürokrácia emelkedő követelményeinek. Ma azonban már nyilvánvaló, hogy társadalmunk értelmiségi rétege telítve van hivatalnokokkal és önmagát kell, hogy feleméssze. A helyesebb elrendeződés elkerülhetetlen — ez pedig elsősorban a túlméretezett hivatalnoki státus leépítését fogja követelni, ügy-hogy ez a pálya a mostani új diplomások sok ezernyi tömegéből a legnagyobb résznek akkor sem fog „jövőt" jelenthetni, ha rövidesen valamennyien álláshoz is jutnának. Nem, azért nem, mert némely öregek makacskodnak és akkor is állást halmoznak, amikor állítólag nyugalomba vonulnak, hanem azért, mert a helyzet megváltozott. Mert a közfelfogás ma már egyszerűséget követel a közigazgatásban; nem lát többé garanciát abban, hogy egy ügy húsz ember munkásságát követelő körülményességgel intéztessék. A hivatalnok és a bürokrácia nem népszerűek többé, a szaporításuk nem kívánatos, ellenben nyilvánvaló, hogy aki szükség nélkül hivatalnokokat ültet az ország földjébe, az ottan búza helyett csak adókat arathat. De mit is tartsunk egy olyan ambíció értékéről és jogosultságáról, amely tizenhat esztendős szakadatlan iskolázás után és mindenféle diplomákkal a zsebében nem lát maga előtt más utat, mint azt, amely az államhoz — az adógarasokból való eltartáshoz vezet? Mit véljünk arról a fiatal óriásról, akinek nincs más vezércsillaga, mint az a havi 80 pengős állásocska, amiből azonban nyilván soha sem lesz 800 — de még annyi sem, amennyiből egy tanult ember családalapítást kockáztathatna? Mit gondoljunk arról az emberről, akit a munkakör, a hivatás tulajdonképen nem is érdekelhet — hiszen mindegy, akárhol, vagy bárhol, csak valahogy álláshoz jusson ? Ma, amikor a Sors követelő parancsát egy magasabb szint felé való hősi törekvésben kellene megérteni és követni, valóban lehangoló jelenség, hogy fiatalságunknak nincs magasabbra törő ideálja, mint egy kis állásra bejutni, egy kis fizetést élvezni — egy kis nyugdíjra szert tenni. Bármennyire súlyosak legyenek is a mai életkörülmények, ez nem lehet életcél 1 Ez az ambíció sokkal szűkmellűbb, semhogy fiatal energiákhoz méltó lehetne. Ez nem egyéb, mint az éleinek leszegényítése és mi öregek leginkább abban hibázunk, hogy ezen a téren kapitulálunk a fiatalságnak és egyebek közt munkaerejük teljes birtokában lévő emberek nyugdíjba kergetésével is iparkodunk e kilátástalan parány-állások számára fedezetet előteremteni. Nem szeretném, ha félreértenének; elismerem, hogy a viszonyok ma egészen mások, mint voltak valaha, hogy a mostani gazdasági életforma a fölszaporodott népességgel és egyéb körülményekkel szemben valóban nem nyújt elég széles, eléggé változatos tért a szabad pályákon való megélhetéshez sem — ellenben most már igazán a mindennapi kenyérről, a szó szoros értelmében a betevő falatról van szó, amely sajnosan hiányzik a tanult emberek folyton növekvő tömegénél. Azonban még sem az a baj, hogy sok a diplomás és kevés az állás. A baj inkább az, hogy nincs bennünk hitből fakadó kezdeményező erő — hogy mi bennünk, fiatalokban 2*