Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1937

50 Hogy mi mindent köszönhet a modern pedagógia maga is ennek a nagy tanító-nevelő zseninek; hogy az általa alapított piarista tanítórend működése milyen nagy hatással érvényesült a magyar közoktatásügy katolikus-vallásos és magyar nemzeti jellegének kidomborítása körül; hogy az Ö életszentsége mennyi áldásnak, kegyelemnek, mennyi további szentségnek lett forrása és kiinduló pontja: annak kifejtésére nem tarthatom magamat hivatottnak. De ha — az élet alkonya felé hajolva — ma megint itt állok azon a helyen, ahol egy félszázaddal előbb már egyszer álltam és mint fiatal legényke szavaltam akkori öregeknek: legyen szabad most megfordított sorrendben, a családapa természetes ifjúság-szeretetével — de egyben egy sokat tapasztalt öreg bíró tágyilagosságával és elfogulatlansághoz szokott igazságosságával is — azzal a kínos problémával foglalkoznom, amely az öregek és fiatalok szembenállásában, versengésében jelentkezik. Ez az ellentét egy bizonyos mértékben mindig meg volt — egyik nemzedék sohasem értette meg a másikat teljesen s emiatt mindig voltak köztük súrlódások. De akkora feszültség amekkora ma, bizonyos közéleti, gazdasági sőt társadalmi jelenségeken át kiérezhető — még sohasem mutatkozott. Foglalkoznunk kell tehát vele. Kedves fiatal barátaim, ne féljetek ! Én most nem fogom ezt a mai — fiatalra kendőzött makacs öregséget mentegetni és nem traktállak benneteket azokkal a megállapításokkal, amikkel manapság az új sarj életkedvét és életjogosultságát diskreditálni iparkodnak. Nem vádollak benneteket, hogy a tapasztalat-mentesség, a formátlanság anarkiájával törtök nemcsak ellenünk, az öregek személye és érdekei ellen, hanem az ifjúságotok, az örök aktualitás nevében az ellen is, ami fölötte áll minden aktualitásnak — ami sokkal drágább kincse, sokkal szentebb öröksége sok-sok magyar nemzedéknek, semhogy hirtelenkedő kézzel érinteni szabad volna. Én egyszerűen megállapítom, hogy az életfölfogásban különbségek, ellentétek vannak köztünk. Elvégre mi öregek az életet állapot gyanánt — egy sztatikai helyzet gyanánt fogjuk el, Ti ellenben talán csak kalandnak vélitek s a fiatalságotok kíméletlenségével iparkodtok elmozdítani azt, ami rohanó kedvelekben föltartóztat. Én mindezt megértem. Sőt szerintem az se baj, hogy mi, öregek és fiatalok most így szemben állunk, mert ha az élet valóban nem más, mint teremtő szintézis, akkor tézis-antitézis nélkül meg nem állhat és mennél nagyobb köztük a feszültség, annál termékenyítőbb lesz a kiegyenlítődésük is. A baj inkább az, hogy amivel egy egészen más célú agitáció a ti mozgalmaitokat megindokolni, főként azonban a társadalmi ellentéteket ezen a vonalon is kiélezni iparkodik: nagyrészt merő frázis — frázis, amiből igazi élethivatás, igazi kenyér sohasem lehet, legfeljebb kolduskenyér. Főként racionalista jelszavak dolgoznak ezen a problémán is, alattuk azonban örvénylő irracionalizmusok lappanganak s a sok között talán éppen az a Iegmegtévesztőbb, amely a közpályák felé — egy most már meddő és kilátástalan jövő felé tereli ifjúságunkat. Amikor mi idősebbek annak idején erre a pályára léptünk, az számunkra valóban életcélt, jövőt jelenthetett. Szerény jövőt, össze-