Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1937

49 fennálló gyermeknyomort enyhítsen, hanem — mint transcendens elgondolásokból kiindulva vérbeli pedagógus — a népnevelésnek magának is egy olyan vezérelvet adjon, amely korszakalkotóan ma márelmozdíthatlan sarkköve minden idők és országok népoktatási politikájának. Amit ő Rómában meglát és belát, az elsősorban az a nagy igazság, hogy az erkölcsi durvaságnak alapoka a népoktatás, a vallásos népoktatás hiánya. 0 érzi át talán legelsőként azt az alapvető pedagógiai elvet, hogy a gyermeknek mindenek fölött egységes világnézetre van szüksége. Enélkül nincs a gyermeknek jellemegysége, nincs békessége; ez a gyermekre nézve éppen olyan életszükséglet, mint akár a mindennapi kenyér — de csak a vallásos nevelés adhatja meg. Ez a szent ember a szeretet magasztos érzelmén, a szeretet kegyelmén keresztül érti meg és bírálja el annak a társadalmi irányzatnak tulajdonképpeni jelentőségét, amely az ő korában a renaissance-al egyetemes megújhodást tűzött ki cél gyanánt és az egész emberiséget tartotta szem előtt — de csak kevesek számára, csak az értelmiség vagy a hatalom körébe fölemelkedőknek tudott eszközöket is rendelkezésre bocsájtani. Calasanzi szent József a szereteten keresztül elsőnek jut el ahhoz a nagylelkű megállapításhoz, a legnemesebb értelemben vett demokrácia ama sejtelméhez, hogy a megújhodás nem szorítkozhat egy értelmiségi vagy hatalmi elitre, hanem megköveteli minél szélesebb néprétegek bekapcsolásét. Ő az első, aki evégből egy rendszeres, még pedig ingyenes népoktatás szükségességét hangoztatja és az ő kis körében mindjárt meg is valósítja. Sőt ő az első, aki az akkor dívó, fellengzős irányú, inkább csak a nagyurak és ezek nevelői számára kifundált pedagógia, az „Ad usum Delphini* pedagógia helyébe praktikus szempontokat és ami talán mindennél fontosabb, nemzeti jelleget visz be a népoktatásbaEz a pedagógia egyelőre az utcára szorult ugyan; a nagy szent az utcákon szedegeti össze és édesgeti magához az utca elhagyatott gyermekeit és csak későbben jut két szobácskához, ahol tanítgatja, imádkoztatja, mosdatja, fésüli — ahol a rend és tisztaság szeretetére ösztönzi őket és ezzel nemcsak a belátásuk, hanem a jellemük kedvező fejlődését is irányítja. Ez az első bátor, kezdeményező vállalkozás azonban megnyitja az életerő forrásait ama további nemes vállalkozások számára, amelyek a kegyes-tanítórend munkássága révén a XVIII. században mér 213 iskolában szolgálják a népoktatás áldásos céljait. Amikor pedig a nagy szent ugyancsak az utcákon és tereken magéhoz hódítja a lazzarónikat is — a facér kézművesek, a munkanélküli napszámosok, a csavargók, a koldusok hadát, amikor nyomorúságukban megvigasztalja őket, figyelmüket a utca bűnesélyeitől örökkévaló javak felé fordítja — amikor közhasznú ismeretek megpendítésével, népszerűsítésével tulajdonképpen elindítja azt a népoktatási rendszert, amit ma iskolán kívüli népoktatásnak nevezünk: akkor valóban új színek vegyültek a Tridentinummal éppen meginduló katolikus ellenhatásba és joggal elmondhatjuk, hogy amerre csak megy, amerre megfordul — mindenütt valósággal megújul a Föld színe. 2