Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1936

39 ne döntsük íöl az auctoritást! Mindkettő hívatott és illetékes az élet elrendezésében; mindkettőnek van ereje és súlya, csak a helyét találjuk el. . . Fanatizmust manapság is láthatunk eleget, mégpedig nemcsak a középkori tradíciók nyomán is,. . . s valamint régen a hitbuzgalom az eretnekeket bilincsbe verte s máglyára rakta, úgy tüzeli most a hitetlenség a nagy tömegek gyűlöletét az Egyház s hit ellen, máglyát rak robbanó szenvedélyekből a kereszténységnek. Pedig „Raum für alle hat die Erde". . . Néha lesznek határvillongások, de lassankint tisztul a helyzet, s mindegyik háborítatlanul örül birodalmának. Az auctoritás fénye nem vet árnyékot a tudományra s viszont a tudomány mécse nem homályosítja el a tekintélyt. . . Kell, kell a léleknek tekintély, az alól azt fölszabadítani nem szabad. Az a fölszabadítás szánandó elvakulást jelentene az élet legnagyobb problémáival szemben. De a tekintélynek oly módon kell képviselőiben megnyilvánulnia, hogy az életet és a szellem fejlődését, szóval, hogy a több-életet szolgálja. Nem szorító béklyó, nem kolonc, nem korlát a tekintély, hanem irányító, inkább szárny, mint rablánc. Ha korlátnak akarjuk nevezni, azt se bánom; de akkor oly korlátnak kell azt mondanom, mely a meredek útnak az örvény oldaláról való korlátfája ; irányt ad, de a haladásban meg nem akadályozhat. . . Az igazság, az élet, a lélek mélysége és gazdagsága, mely ez isteni tekintélyből árad ránk, nem nyűgöz le, hanem elevenít. Vonz s nem rémít, életet villanyoz, tevékenységre indít. . . Az ilyen tekintély valóságos szellemi hatalom, mely csak jót és áldást teremt 1" Prohászka, aki a tudomány útvesztőin és tekervényein úgy el tudott igazodni, mint kevés szaktudós, másutt ezt írja: „Jó sokáig a tudománytól várta az emberiség az eligazodást; remélte, hogy esze bír a világgal, azért jelszava lett: látni, tudni akarok. Látni, hegyiről-tövire megismerni a világot. Kétszer kettő négy módjára fölismerni remélte helyzetét, viszonyait s lelkének igényeit, analizálni akarta eszményeit, konstruálni erkölcsi igényeit, ártézi kútfúró módjára föl akarta fakasztani az élet vizeit s az inspiráció mélységeit. Érteni akart mindent ; érteni akarta a létet s az életet, definiálni akarta erkölcsi szépséget, a jellem nemességét, a tökéletesség értékét. Azt gondolta, hogy miután látással és belátással oly sokra jutott s föltárta a világ kincseit, hogy miután épített útakat, hidakat s gyárakat, s tűrhetőbbé tette intézményeivel az életet, majd a világnézetet s az élettökéletesség hősies útjait is kiépíti s biztató nagy céljait is kitudja. S nemcsak gondolta, hanem erősen hitte s azért szertelen és kegyetlen barbár lett; mert szétvagdalta a régi hit, a nagy tisztelet tradícióinak fonalait, ledöntögette az eszményeket, megtagadta az erkölcsiség parancsait, elértéktelenítette értékeit, új dogmákat állított a régiek helyére, új csalhatatlanságot emelt az evangélium alapján álló egyházi vezetés helyébe, s a vége az lett, hogy a hagyományos krisztusi nagy hit helyett sok kis, kurlalélekzet hitet vallott, s száz év alatt több felekezetre szakadt, mint amennyi kétezer év alatt háborgatta meg a kereszténység nyugalmát. S mindezzel még sem adott egy csipetnyi megnyugvást az emberiségnek, sőt ha valami jót tett, hát az az volt, hogy megtapasztaltatta a világgal a régi bölcseség szavát s megsóhajtatta