Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1936

33 szónoklatát köszönhetjük. Az „autonomia," az „emancipáció," a függetlenség kétségtelenül szép és jó dolog a maga helyén és a maga keretében, elsősorban a nemzeti eszme és a nemzeti kultúra számos területének szolgálatában. Az az áldozat, melyet egy-egy nemzet szabadságának kivívásáért talán évszázadokon át tartó csendes vagy itt-ott nyilt függetlenségi harc alakjában hozott (gondolj a magyar mellett elsősorban a lengyel és ír szabadságharcokra 1) minden hőskölteménynél többet beszél hazaszeretetről és nemzeti hűségről. Prohászka írjat „Két életnek a vágya testesül meg bennünk. Élni kívánunk minél tovább a földön és mivel nem élhetünk soká személyesen, élni akarunk legalább nemzetünkben; azután élni kívánunk feltétlenül és halhatatlanul és azt az életet az örökkévalóságban keressük; az élet e két vágyából sarjad a nemzet és a vallás szeretete." Ez a szeretet sajtolt könnyeket Krisztus Urunk szemébe, mikor a pompás várost látta, amelyen majd kő kövön nem marad, mivel nem ismerte meg látogatása idejét (Luk. 19. 44.) A hazaszeretet, a bajba jutott haza sorsán érzett gond, kergette őrületbe a „legnagyobb magyart." Mások a harctéren, vagy a forumon adták oda életüket hazájukért, annak szabadságáért vagy boldogulásáért. Gondolj Petőfire, Theodor Körnerre vagy a görögök szabadságáért elesett Byronra, hogy csak az önként síkraszálló világhírű írókról essék szó! Egy-egy nemzet függetlenségi harca egyúttal aranykönyv is szokott lenni, amelyből a nemzet apraja-nagyja lelkesedő, felsőfokú kötelességteljesítést tanulhat évszázadokon. át. Pl. II. Rákóczi Ferenc ezt írja Confessiójában: .Nem félek őszintén kinyilatkoztatni előtted, óh örök igazság, hogy egyedül a szabadság szeretete és a vágy: hazámat az idegen elnyomás alól fölmenteni volt célja minden tettemnek." A politikai és társadalmi szabadság azonban az isteni törvényt köteles elismerni. Nemzet vagy állam sohasem helyezkedhetik arra az álláspontra, amely ,valamikor a fáraónak ezt a kérdést adta ajkára: „Kicsoda az Úr, hogy nekem parancsot adhat?" Ha még olyan erős alapokon is áll egy birodalom, nagyon könnyen kiderülhet róla az, hogy arany és ezüst felépítménye voltaképen cseréplábakon nyugszik és egy megrázkódtatás esetén romba dőlhet. Minden ország támasza és talpköve a „tiszta erkölcs, mely ha megvész, Róma ledől s rabigába görbed." Ezt a tiszta erkölcsöt pedig az erkölcsi törvény, jelesül a dekaloguson felépülő keresztény hit biztosítja legjobban és egyedül tartósan. Ezt a megkötöttséget mindenesetre el kell ismernie minden államnak és társadalomnak. Nem kisebb elme, mint John Ruskin írja : „Bölcs törvények és helyesen alkalmazott kényszer egy nemes nemzet és egy nemesen gondolkodó természet számára nem béklyók. hanem inkább páncél-ing, mely véd és erősít, habár sokszor szorít is. És a kényszernek a szükségessége épannyira elkel az emberiségnek, mint a fölemelő munka." Hozzátehetjük: az egyes emberre is ráfér, — Prohászka is utal erre, a pannonhalmi ebédlő híres falképével kapcsolatban, mely egy meglazult hordót ábrázol, amint kifolyik belőle a bor („Libertate periit" — olvasható rajta). Tóth T. mondja, hogy tíz abroncsként köt és véd bennünket a tízparancsolat. Gondolkodók és költők mondhatni nemes versenyre kelnek annak a gondolatnak a hangoztatásában, hogy az igazi szabadság 2