Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1935

20 de ezeknek kifejezése Horatius szerint: „nonum prematur in annum." Olyan esetekben azonban, mikor vallásos meggyőződésedről van szó, nem kell, sőt nem is szabad véka alá rejteni az igazságot, de annak hangoztatásában a hangra kell a íő-hangsúlyt vetni ama régi mondás értelmében: „suaviter in modo, fortiter in re." Ilyen esetekben a szentírási igazság szokott aztán érvényesülni, hogy e világ kicsinyeit és balgáit választotta ki az Isten, hogy zavarba hozza az u. n. bölcselőket (I. Kor. lev. 1. fej.), akik látván nem látnak és hallván nem hallanak, mint a bagoly, melynek van ugyan szeme, de ez az „éjnek és nem a világosságnak való szem." (Prohászka: Diadalmas világnézet 27. 1.) A bátorságnak meglepő példáit nem egyszer adták már a szentéletű gyermekek is. Ezek szórói-szóra megértették Szent Pál intelmét, melyet az efezusiaknak írt levelében adott: „ne legyetek oktalanok, hanem értelmesek abban, mi az Isten akarata." (5. fej. 17. v.) Az elfogultságra vonatkozólag viszont nagyon találó a német közmondás: „Wenn das Aug'nicht sehen will, Helfen weder Licht noch Brill' " Ismeretes, hogy Voltaire inkább nem hinne a szemének, mint sem csodát hinne el. — A pápaszem sohase legyen hibás. Ne kicsinyítsen ott, ahol erkölcsi értékekről van szó és ne nagyítson akkor, amikor érzéki élvezetekről van szó. Ezekre az utóbbiakra Goethe bevált elvét alkalmazd: „Geniessen macht gemein." Azonban a legtöbb ifjú, sajnos, arra hajlamos, hogy mindazt kritikátlanul elhiszi, ami a testiségnek kedvez. „Vigyázzatok, hogy senki meg ne ejtsen titeket bölcselettel és hiú megtévesztéssel, mely emberi hagyomány és a világ elemei szerint, nem pedig Krisztus szerint igazodik." —inti a kolosszaiakat Szent Pál (2. fej. 8. v.). Ez a világ elemei szerint való igazodása, a tömeg-hangulat szokta lenge nádszállá tenni az embereket, úgyhogy a saját lelkiismeretük szavát elnémítják és arra hallgatnak, aki tudásával, szellemességével, világfi viselkedésével, ügyességével, vagy épen cinizmusával imponál. A fiatalságnak a szép szó, akárhányszor a szavakkal való zsonglőrködés, vagy épenséggel a komoly életfelfogás frivol kifigurázása nem egyszer imponál. Hány lelket mérgezett meg a XIX. század hitetlen filozófiája és szépirodalma Rendszerint a test bölcseségét hozták, a hús és vér, vagy talán a „vér és arany", a „minden mindegy", vagy a „licet quod libet", a „minden szabad", a szabadosságra buzdító, mérgező tant hozták az ifjúságnak, amelyre fokozott mértékben áll az olasz Papini említett megállapítása. Mintha a Szent Júdás levelében foglalt jóslat beteljesedését láthatta volna a dekadens „fin de siécle", midőn hosszú sorban fölvonultak azok az írók, kik a „mi Istenünk kegyelmét bujaságra fordítják. . . . gyalázzák mindazt, amit nem értenek, amit pedig természet szerint, mint az oktalan állatok tudnak, azáltal romlásba jutnak víznélküli felhők, melyeket a szellők idestova kergetnek, őszi, terméketlen, kétszer kiveszett, gyökerestül kitépett fák, vad tengeri hullámok, melyek saját gyalázatukat tajtékozzák ki, bolygócsillagok, melyekre a sötétség vihara tartatik fönn örökre. . . . saját kívánságaik szerint járnak és szájuk kevélységet beszél, haszonlesésből hízelegvén az embereknek". Bizony sok olyan