Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1935

21 író akadt, akire ráfért volna Rainer Rilke (t 1926-ban) levele: „Vonuljon vissza önmagába ! szeresse meg azt az okot, mely írásra készteti, vizsgálja meg, hogy szivének mélységes mélyébe ereszti-e gyökereit; vallja meg önmagának, hogy meg kellene halnia, ha nem írhatna többé. És mindenek előtt: az éjszaka legcsöndesebb órájában tegye föl a kérdést: kell-e írnom ? ásson le mélyre a feleletért. És ha erre a komoly kérdésre ingenlő a válasz, ha egyszerű „kell" a válasz, akkor építse föl az életét erre a szükségszerűségre." (Briefe an einen jungen Dichter.) Ha egy-egy bálványozott írónak kapzsiságáról vagy egyéb jellembeli fogyatkozásáról tudna az ifjúság, félannyi rajongója se volna az illető irodalmi nagyságnak. Megengedem, hogy az írónak is élnie kell, de a kenyerét nem szabad holt lelkek, letört liliomok, elösztönösített ifjúság szíve véréből és enervált velejéből kipréselnie. Az a pusztítás, melyet a századvégi irodalom végzett és végez, egy lelki Mohács, vagy Sedan, vagy világháború veszteségének mondható, hiszen egész nemzedékek gondolkozása inficiálódott ettől a lelki méregtől, melyet talán a „Fleurs du mal", „A gonoszság virágai" cím fejezi ki legtalálóbban; (egy ilyen író tudvalevőleg ezzel a címmel bocsátotta verskötetét világhódító útjára.) Halljuk erre vonatkozólag a legnagyobb élő franciaköltőnek, Paul Claudelnek a szavait,, melyeket a vívódó Jacques Riviérehez intézett 1908. dec. 19-én (Új Kor II. évf. 5. sz.): „Én nem vagyok „bell esprit", hanem csak egyszerű és komolyan gondolkodó ember. Mint művész ember semmibe se veszem a virtuózokat és nem tudom megérteni a szemfényvesztőket sem. Azt a gúnykacajt, mely Voltairetól Anatole Francéig sikong végig irodalmunkon, az elkárhozottak hangjának éreztem mindig. Az Istent gyűlölő ember nem is tud mást, mint marni és gúnyolódni." (Ford. Dr. Biró Bertalan.) Ezekről, az irodalomnak tehát az esztétikai szépnek az örve alatt folyt kútmérgezéseknek az elkövetőiről aztán Karácsonyi Ódájában mondott megsemmisítő kritikát Claudel: „Restez avec moi, Seigneur, parce que le soir approche et [ne m'abandonnez pas. Ne me perdez point avec les Voltaire et les Renan et les [Michelet et les Hugo, et tous les autres infames! Leur ámeest avec leschiens mods, leurs livres sont joints au furnier. Iis sont morts et leur nom mérne aprés leur mort est un [poison et une pourriture. ..." Az utat azonban, amely a „fölvilágosodott" irodalom miazmás berkeitől ehhez a tisztult irodalmi légkörig vezetett, a „fleurs du mal" mérget lehelő virágai szegélyezték, melyek egész nemzedékeket inficiáltak ezekkel a lélekgyilkos bacillusokkal. Egyesek, jobb óráikban, nemcsak beláthatták tévedéseiket, hanem ezt a jobbra-kanyarodásukat a közönséggel is közölték, mint pl. egyik előfutáruk, Heinrich Heine, aki meghatóan írta meg, miként esengett hiába a szépség megtestesítője, a „Milói Vénus" előtt, hogy gyógyítsa meg ifjúkori bűnei-okozta bajából, majd e szavakkal követte meg az Úristent: „Négy éve letettem a filozófus gőgről és megint visszatértem vallásos dolgokhoz. Istenben, a világ Teremtőjében való hitben halok meg, akinek irgalmasságát halhatatlan lelkem számára