Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1935

4 kínos perctől, órától, sőt talán naptól is megkímélheted magadat, ha a kapkodva keresgélésnek így veszed elejét. Térjünk most már vissza a piramishoz, melynek elsőrendű rendeltetése az volt, hogy az örökkévalóság számára megőrizze azt, amit építője megőrzésre és megörökítésre érdemesnek vélt. Ezen a megörökítésen, sőt magán a megörökítési szándékon is el lehet gondolkodni. Először is gondolkodóba ejt maga a hit, melynek ez egy különös, de kétségtelenül beszédes, évszázadokra, sőt évezredekre is kiható tanú-bizonysága. „Örök" .örökkévaló", „megörökítés" — mind megannyi nagyotmondás, szinte puffogó frázis, ha meggondoljuk, hogy „felforgat a nagy századok érckeze mindent," hiszen a piramisokat és a közelükben rejtélyesen hallgató szfinkszet egyre jobban fenyegeti ma a Szahara homokja. „Pár ezredév gúláidat elássa, homoktorlaszba temeti neved" — olvassuk az „Ember tragédiájáéban. A fáraó-sírok egyrészét Herodotos szerint már röviddel a nagy építtető fáraók halála után kj.rabolták, tehát „örök" pihenő helyükön alaposan megzavarták. „Orök"-nek itt a földön semmi se mondható, sőt maga a „ Terra" bolygó sem az. Ez a fáraó, aki „megörökítette" a nevét így a bebalzsamozott holtteste őrzésére örök időkre óriási munkával és költséggel, állítólag szükség-munkával épített piramis alakjában, jó időre kitolta ezzel a „megörökítéssel" a teljes feledésbe való merülés lehetőségét, de azért ő is csak odajut előbb-utóbb, ahová névtelen kortársai: a feledésbe. „Tout lasse, tout casse, tout passe". Nincsen „örök" az Istenen kívül, aki öröktől fogva van és örökké — per omnia saecula saeculorum lesz. Lelkünk, ez az isteni szikra bennünk, időben lett, egyideig a földön van, mint porból lett és porrá leendő testünk spiritus rectora, azután pedig „örökké" él a világon és földi tereken túl a számára érdeme szerint elkészített boldog, vagy boldogtalan örökkévalóságban. Sem egy égfelé nyúló gúla, sem egy akármilyen művészi módon kiremekelt mauzóleumi (a név Mausolos király örök pihenőjéről való) vagy egyéb emlékjel nem áll örökké. „Non habemus hic manentem civitatem" (nincs itt maradandó városunk) mondja a Szentírás. Kölcsey egyik versében (Vanitatum vanitas) így fogalmazza meg ezt az igazságot: „Vársz hírt s halhatatlanságot? Ijlat az, mely tölt virágot, És a rózsát, ha elhull, Még egy perccel éli túl." Ha nincsenek is örök dolgok, amelyek anyagból valók és az anyagnak minden esetlegességét, tehát a mulandóságot is kénytelenek elszenvedni, vannak mégis örök igazságok, amelyek Sark-csillagként nemcsak ragyognak, hanem megingathatatlanok is. Ezekhez a tájékozódást kereső lélek halála utáni létében is alkalmazkodni kíván. Hiszen ezek mutattak neki irányt. Ezek adták meg a szükséges eligazodást földi életében is. Ezekről az evilágra és a túlvilágra egyaránt tájékoztatásul szolgáló igazságokról mondotta az Úr Jézus: „Ég és Föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak." (Luk. 21. 33) Tehát a sírba vezető lejáratnak a Sarkcsillag felé való iránya, akár egyenest az örökkévalóságban való hit, akár pedig csak egy csilla-