Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1935

5 gászati kuriózum diktálta a piramis építőjének, nagyon találó és szimbólumnak is fölfogható megoldás. Szent Ágoston írja: „Az igazság útja az én utam. De hogyne esnénk el ezen az úton, ha a világosságot nélkülözzük? Azért legfontosabb szükségletünk ezen az úton az, hogy tisztán lássunk." Rückertnek van egy verse egy „per devia et avia", úttalan utakon haladó apáról és fiáról. A fiú fiatalos kapkodással majd jobbra, majd balra, majd hátul keresi az utat, míg az apja nyugodtan a csillagokra szegezi a tekintetét, és az örök útmutatótól vár eligazodást, melyet aztán meg is kap, mert: „Wohl dem, der traut den Sternen: Den Weg der Erde kann man nur am Himmel lernen." Ehhez a kapkodva útkereső fiúhoz nagyon sok ember hasonlít. Sokkal többen, mint ahányról gondoljuk. Többen, mint ahányan észreveszik magukon, vagy be merik maguknak és másoknak vallani a tájékozatlanságot. Sőt többen azok sorából is, akik maguk többkevesebb tájékozottság vagy jóhiszeműség birtokában, másoknak irányítást, vagy éppenséggel útmutatást mernek adni. Ilyen önhitt egyének, tudósok vagy írók nem egyszer valóságos megtestesítői a hybrisnek, a gőgnek. Nem egy ilyen homunculus (pl. a francia „halhatatlan" Viviani) azzal mert dicsekedni, hogy ő kioltotta az égi világosságot. Voltaire-től Wellsig a felfuvalkodott áltudomány önmagát azonosítja az igazsággal. Mereskovszki „Örök útitársak" címen egész vaskos könyvet írt. A felsorolt tucat író sorában két római, egy spanyol, egy angol, egy német, két francia és négy orosz írót említ az „Akropolis" címen összefoglalt görög szellem képviselőin kívül. Érdekes, hogy a „Divina Commedia" szerzője nem szerepel köztük, sem pedig a brit óriás, Shakespeare. Pedig az előbbi az ihletett költői képzelet és az ihlető hit szárnyán elvezet a túlvilág két büntető állomása után Beatrice oldalán a Paradisóba is, az utóbbi pedig annyira belevilágított drámahőseinek a lelkén keresztül az „örök ember" ezer-rétű lelkébe, hogy egyes tudósok szerint Shakespeare műveiből meg lehetne írni az ember természetrajzát akkor is, ha a földről más emlék nem is maradna meg. Kell-e mondanom, hogy ezek sem „örök" útitársak, aminthogy „örök" földi ember és földi igazság vagy szépség csak a szónak igen viszonylagos értelmében van. Feltűnnek és ragyognak egy ideig, talán vakító fényes üstökösként sokak vagy csak jánosbogárka módjára egy igen kis közület szemében, talán az örökkévalósághoz képest néhány éjszakának mondható évszázadon át, de köztük a leghatalmasabb koponya, Goethe is, haldoklása gyötrelmeiben ezt kiáltja: „Mehr Licht!" Hogy haláluk után még századokon vagy évezredeken át ragyog némelyik, az az „önothera biennis" nevű, éjjel halvány fényt sugárzó virágéhoz hasonló ragyogás, mely lényegében a nappal magábaszedett fény átalakítása és kibocsátása, (v. ö. Augustin Wibbelt — Tályán M: A napkönyv 42. 1.) Amikor ezekről az „örök" útitársakról olvasol, bizonyára a fejedet csóválod, amiért éppen a legelső, sőt az egyetlen örök útitársat, Krisztus Urunkat nem említi a nagy orosz író. Különös, de való, hogy a vakság néha olyan nagy, hogy az ember szánakozik az illetőn, hogy nem lát, ha ugyan nem alkalmazható rája a francia közmondás: „II n' est pire aveugle que celui qui ne