Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1935

26 csot, melyet Széchenyi Ferenc gróf, a Magyar Nemzeti Múzeum megalapítója, adott fiának 1817-ben, hogy „testével csak annyit törődjék, hogy a benne lakozó lelke tovább is művelhesse a jót." Tehát sokkal magasabb szempontból sportolj, mint a pillanatnyi dicsőség vagy hírnév. Még egyet! A „Magyar Kultúra" (1936. ápr. 26.) a londoni „Economist" c lap nyomán azt írja, hogy évi 280 millió fontot költ az angol közönség sportfogadásokra, ami egy-egy futball-szezonban hetenkint nyolcszázezer fontot jelent, (30 millió pengőt!) Mennyi jótékonysági intézményt lehetne ezen létesíteni! Nálunk talán az egész szociális kérdést meg lehetne ezen a haszontalanul kidobott óriási összegen oldani. Nálunk a szegénység miatt persze kevesebb jut erre, de még mindig hasonlíthatatlanul több, mint amennyi szegénységünktől telik. Gondolkozzál ezen is többször! A szellemi életet manapság kétségtelenül a sport-rajongás részéről éri a legnagyobb támadás a gyakorlatban, első sorban anynyiban, hogy a sportérdeklődés nem tűr maga mellett vetélytársat, de meg ezen a téren általában kevesebb anyagi és erkölcsi tőkebefektetés árán lehet a napi- és hetilapok arcképcsarnokába jutni. Nem vonhatod meg nagyrabecsülésedet a legkomolyabb céllal, mondjuk, nemzeti érdekből sportolóktól. Ez a nemzeti érdek azonban nem mindig áll teljesen önzetlenül a piros-fehér-zöld zászló jegyében, hiszen a nemzetközi hírnévnek örvendők világszerte nem egyszer idegen, talán éppen ellenséges nemzetbeli sport-egyesületbe szerződnek és annak becsületét növelik. A Rozsnyón megjelenő „Új Élet" márc. száma a magyarság ügyének cserbenhagyását olvasta fejére egy sport-nagyságnak, aki tavaly magyarnak, az idén németnek vallotta magát és a jövőben cseh színek alatt dolgozik. Látod, más a dicsőség és más a pénzhajhászat, más a gerinces viselkedés a sport terén és a sport-téren egyaránt. A szellemi munkát azonban nem kevésbbé lebecsüli újra meg újra ez a társadalmi felfogás, hogy „a tudományból nem lehet megélni." Hát „cum grano salis" azaz módjával! Ma már az iparosés a kereskedő-világ ép úgy nyögi a gazdasági válságot, mint a diplomás vagy legalább is érettségis egyén. Az utóbbiaknak a számát tetemesen felduzzasztottá az az úrhatnám felfogás, hogy az „úr nem dolgozik," legalább is ne,m akkora erőfeszítéssel, mint az iparos vagy a kétkézi munkás. így aztán boldog és boldogtalan „úr" akart lenni és valósággal iskola-példáit tenyésztette ki az „ascendizmus"-nak, és mindenáron, néha idegzetének helyrehozhatatlan kárára is, „tanulni" akart, azaz érettségit tenni, sokszor anélkül, hogy szándékában lett volna a szellemi munka összes követelményeinek megfelelni. Ezeknek a mondvacsinált akarnoklateinereknek a sorából kerültek ki elsősorban azok a nagyszámú csalódottak, akik, mivel merőben kenyérkeresetnek fogták föl a kénytelen-kelletlen és jól-rosszul, különböző segédeszközökkel végzett szellemi munkát, a tanulásnak csak gyötrő emlékeivel léptek az életbe, sokszor éppen abból a társadalmi osztályból, amelyben szüleik tapasztalata és összekötettetése révén, de szerény szellemi képességeiknél fogva is jobban boldogultak volna, még a hét szűk esztendőben is. Aki igazán megszerette a szellemi munkát és abban hivatást és boldogság-forrást lát, az kiböjtöli a várakozás éveit (akár