Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1935

27 egy Petőfi vagy Arany) és Tompával azt tartja: „a gyémánt is a nappal magába szedett fénytől ragyog éjszaka," vagy Goethével azt vallja, hogy aki a művészi szépségeket látta, az már egészen prózai ember és boldogtalan nem lehet. Gondolom, egyszer már utaltam Burns dal-költőre, aki művei kiadásáért csak annyi tisztelet-díjat kért, amennyi elegendő ahhoz, hogy tovább dolgozhassék, vagyis a legszűkösebb megélhetésre. Ehhez persze sokkal több önzetlenség szükséges, mint amennyi törtető ,és gyors érvényesülésre beállított korunk átlagos szülöttétől telik. Én bizton hiszek abban, hogy egy igazi tehetség előbb-utóbb úgy megtalálja az útját az érvényesülésre, mint ahogy egy bambuszszár heliotropizmusa nem ismer olyan akadályt, amely a fejlődését megakadályozhatná. Ha jól emlékszem, Carlyle mondja, hogy a gyönge egyén körülményeire vet, ha szándéka nem sikerül; az erős ellenben körülményeit megannyi építőanyagnak tekinti, melyből jövendője palotáját előbb megalapozza, majd felépíti. Tanulhatsz tőle és belőle — idealizmust és realizmust egyaránt. 4. Napraforgó lelkület! „Ha a test szerint éltek, elkárhoztok, de ha a testnek vágyait lélekkel öldöklitek, élni fogtok." (Szt. Pál.) Bizonyára ismered Mécs Lászlónak a híres mondását; „Vadócba rózsát ojtok, hogy szebb legyen a föld." Talán egy napilap hasábjain is találkoztál ezzel a mondással, mégpedig akkor, mikor a megáradt Ungba fúlt az az „úri" gondolkodású ember, aki a határ vadrózsáit össze szokta szedni, hogy ezeknek az ojtványoknak alanyai gyanánt szolgáljanak. Milyen szép maga ez a költői megfogalmazás is. És mennyivel nyer szépségében azzal, hogy tudjuk azt is, hogy nemcsak költői kép, hanem a reális életből ellesett ténynek költői megfogalmazása. Ha még jobban ki akarnám emelni a szépségét, a valósághoz híven részleteznem kellene azt is, hogy a vadócba rózsákat ojtogató egyén nem volt pedagógus, tehát ideális javak őrzője, konzerválója, hanem nagyon is prózai foglalkozású egyén, kakastollas csendőr, aki elsősorban a helyes útról letévedt emberekkel volt kénytelen bajlódni. Talán azért is menekült ebbe az ideális munkakörbe, a hálás természet területére, hogy az élet lehangoló vonásai el ne közönségesítsék őt magát is egészen. Milyen szép és fölemelő dolog maga az ojtás! Egy közönséges, ordináré valaminek egy magasabb rendbe való emelése az emberi ész és emberi kéz segítségével. Mennyi ügyetlenkedésébe kerültek az első kísérletek az első botanikusnak, akinek az a gondolata támadt, hogy ő a vadócba rózsát ojt, hogy szebb legyen a föld. Mennyi féltő és óvó szeretetre volt szüksége, hogy a föld közelében az ojtás alatt ki-kívánkozó rügyek ne tudjanak kifejlődni, nehogy az ojtóág, a nemesebbik rész elől elszívják majd az életnedvet. És mennyi meg-megújuló munkájába került ennek a nemes résznek a megtartása később is. Gyermekkoromban nem tudtam betelni egy-egy lila akácnak a nézésével, melyet egy, kertészkedéshez értő falusi tanító, a nép hitetlenkedő fejcsóválása közben, egy akáccsemetébe ojtott,