Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1935

15 jöttem békét hozni, hanem kardot (Máté 10. 34.) Ehhez az evangéliumi mondáshoz Prohászka a következő elmélkedést fűzi: „Békét is, fegyvert is." „Békesség a földön a jóakaratú embereknek" — énekelték az angyalok; „békémet adom nektek", mondja Jézus másutt: de fegyvert is hoz, hogy az ember harcban fejlődjék jóakaratúvá s a békét élvezhesse. A jóakarat erős akarat, s annak sokat kell küzdenie test, világ, vér ellen, míg a jóságot s az isteni akaratot önmagában győzelemre juttatja. Tehát mivel a békét kerestem s jóakaratú akarok lenni, azért fogok fegyvert s küzdök mindazzal, ami az igazán jó, korrekt, hű akarat ellen van ... Mi az Isten gondolatait, Krisztus vonásait visszük át az ösztönös, durva, érzéki emberre. Akarjuk a szép, tiszta lelkivilágot — ezt az igazi kultúrát — megteremteni. Az eszmény előttünk ragyog; hát csak faragjunk, símítsunk. olvasszunk a térdenálló művészek áhítatával s szorgalmával. Örülök, hogy különb embert faraghatok magamból... A tiszta, önfegyelmezett, mértékletes s okkal-móddal önmegtagadó élet nem gyöngíti, hanem erősíti s egészségessé teszi az embert. A fegyver, amelyet Jézus hozott, nem ölt soha ; ez a harc mindig a többéletért folyik. ... Ez alól a kötelesség alól sem előkelő születés, sem elsőrendű gyermekszoba, sem pedig jó nevelés nem ment fel soha. Ezek az adottságok, mint hajdan a „kalokagathia" jegyében dolgozó görög műveltség, lehetnek afféle „paedagogia in Christum," a magasabb erkölcsi nevelés előkészítői, de azt bizony nem pótolhatják." Aki a napba néz s akinek Krisztushoz köze nincs, az lassankint lejtőre kerül; az első állomás a kétely, a második a szkepszis, az utolsó a cinizmus — parfüm s parkett dacára is. A műveltség nem erkölcsiség, mondotta Leroy—Beaulieu; lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy az állat kiverődik az emberen címek, méltóságok, csipkék s boák dacára. Aki lelkében Istennek nem hódol, az testének rabja lesz." Ezt az elmélkedést pedig ahhoz a szakaszhoz fűzi, amely az ördögök kiűzéséről szól, akik kérék őt mondván : „Ha kiűzesz minket, hagyj a sertésnyájba szállni." Megbocsáss, egy kisé eltértem, különösen az utóbbi idézet közlése során, a tárgytól. Azt hiszem, nem árt, ha minél több ilyen idézetet olvasol, elsősorban az ifjúságtól érthetetlenül elhanyagolt Prohászka tollából. Ezek t. i. annyira frappánsan vannak megfogalmazva, hogy maga a forma is sokszor megragad az emlékezetünkben, ami lényegesen hozzájárul ahhoz, hogy kellő alkalommal eszünkbe jusson és eleven erőként hasson egy-egy kísértés idején. (V. ö. Reé Andor; Prohászka és az ifjúság c. művével, amely Székesfehérváron jelent meg néhány éve.) Valamelyik régebbi levelemben utaltam arra a feledhetetlen élményemre a nürnbergi Szt. Lorenzkirchében, mely a késői gótstilus egyik elragadóan szép emléke. Miközben a Dürernek és Wolgemuthnak, úgyszintén a Tarczai-féle „Vitus mester álma" c. könyvéből bizonyára ismert hazánkfiának: Veit von Stossnak alkotásaiban kigyönyörködtem magam (némi kesernyés ízt csak a vignetták látása okozott, amellyel a hitújításkor protestánssá tett templom hajdani katolikus rendeltetésű kegy-tárgyait leltáriakká fokozták le) újra meg újra Krafft Sakramentshäuschen-je vonta magára figyelmemet. Képzelj egy húsz méter magas remekbe faragott kő-tornyocskát, amelyet a késői középkor hite az Oltári-