Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1934

27 Praesens imperfectum, Perfectum futurum. „Semper deficit, qui in virtute non profiéit." (Kai. Szt. József) Egy felsőmagyarországi gimnáziumnak (gondolom, a besztercebányai kir. kat. gimnáziumnak) a homlokzatán volt olvasható ,ez a felirat, melyet levelem címének választottam. Annak aki nem szeret gondolkozni, szellemes mondás, ha ugyan nem hieroglifszerű homályos valami. De annak, aki a szavak mögött meg tudja találni azt a mély értelmet is, melyet azok kifejeznek, sokat mond. Sőt egyre jobban gondolkodóba ejti az az oxymoron, az a paradox él, amelyben a mondás kiteljesedik. Te nyáron talán kevésbbé vagy hajlandó arra, hogy homlokodat ráncold a cím olvastára. Nehogy ezt a fejezetet e miatt a furcsa cím miatt átlapozd, inkább segítségedre leszek a mélyértelmű igazságnak barokk köntöséből való kihüvelyezésében. Nézzük az első részt! Praesens imperfectum. A diák a latin órákon újra meg újra átélt izgalmakra gondol elsősorban, mikor a praesens imperfectum kifejezéssel találkozik. Hát azok az izgalmak egy átkínlódott, de egyúttil egy, a munka gyönyörűségével eltöltött órának is lehetnek az édes-bús gyönyörei. Akár így, akár úgy veszed, azokon az izgalmakon most túl vagy és bizonyos objektív távolból szemlélheted most (talán a »peracti labores iucundi« boldog tudatával!) a »praesens imperfectume mély életbölcseségét. A jelen nem tökéletes, nem befejezett valami. Vonatkoztasd elsősorban magadra! Gondold meg, hogy nagyon sok tekintetben igaz Prohászka szellemes hasonlata lelki fejlődésünkről és az építésről. Csakugyan hasonlítunk az építési telekhez, amelyen már áll az épület, emelkedik is egyre, de azért még mindig ott van sok minden, ami mutatja, hogy nincs befejezve. Ott van a homokrakás, a meszesgödör, az állványok; mindmegannyi jele a befejezetlenségnek. Nem így vagyunk-e csakugyan haladásunkkal, akár szellemi, akár lelki haladást értünk a szón? Örömmel látjuk, a haladást (Prohászka szerint jogos is az ilyen örömünk), elő is segítjük gyönge erőnktől telhetőleg, de azért ez a haladás még nem jelent betetőzést-. Fölületek volna az a diák, aki egy-egy sikere után önelégülten abbahagyná a munkát (Faust a »Faulbett« kifejezést használja ezzel kapcsolatban) és úgy tenne, mint a délolaszországi mihaszna lazzaroni, aki egy tapodtat se tesz azután, hogy a napi élelemre valót sikerült megkeresnie. Utolsó öntudatos pillanatodig dolgoznod kell lelked épületén! Goethe léte piramisának csúcsát egyre magasabbra igyekezett emelni a szónak evilági értelmében. Ez is elismerésreméltó munka, hiszen a laposság fölé való emelkedésre törekedett ez a jelenvilági ember (»Diesseitsmensch« a műneve a túlvilággal nem törődőnek.). De nekünk, keresztényeknek ennél sokkal magasabbra kell törekednünk. Hová? Tavalyi levél-sorozatomban az utolsó, az »Excelsior!« című próbálta azt a lelki magas-túrát megjelölni, a maga magasabbra vívó szenvedelmével és annak gyönyöreivel együtt. Szt. Pál írja egyik levelében: »Non habemus hic manentem civitatem, sed futura quaerimus.« Ez is utalás arra, hogy földi életünk tökéletlen, befejezetlen. Ha egy-egy költő, vagy művész valósággal elcsügged néha annak a különbségnek a láttára, mely az elképzelt eszmény és a kivitelezett valóság között tá-