Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1934

7 tek megtehettek, azt mi is megtehetjük, hiszen azok is olyan emberek voltak, mint mi; ép oly húsból és vérből való, ugyanolyan szenvedélyek hatása alatt álló emberek voltak, mint mi; amivé ők jó akaratú törekvésükkel Isten kegyelmének segítségével tudtak lenni, azzá mi is lehetünk t. i. emberek jótevői a közösség érdekében és az arra ható munkásságunk következtében. Erre azonban nekünk is ép úgy, mint Pompiliusnak készülnünk kell fáradságos munkával, mert hisz Sz. Pál szavai szerint csak az koronáztatik meg, aki mindvégig kitart ebben a fáradságos munkában. Arra tanít Pompilius életével és példájával, hogy egész életünk nagy és szent gondja legyen, miszerint Istenfiúságunkat sohse szorítsa háttérbe emberfiúságunk. Büszkeség és dölyf, lustaság és restség, engedetlenség, alsóbbrendű gondolatok és vágyak — melyek a bűn által meggyengült énünk termékei — ne uralkodjanak felettünk, ne engedjük, hogy hiúság és felfuvalkodottság Istenfiúságunk alázatát és tisztánlátását megrontsák, hogy hazugság és gonoszság elrútítsa istenfiúságunk nemes vonásait, hogy a tisztátalanság bemocskolja lelkünk fehér ruházatát, tegye tönkre ifjúságunk erőtől duzzadó rugalmasságát. Szentünk példája fog nektek Kedves Ifjak erőt adni arra, hogy hozzája hasonlók legyetek és lehessetek. Ne mondjátok: hogy Pompiliusban a magasztalt erények a nevelés és Isten különös kegyelme szerencsés összetalálkozásának voltak eredményei. Igaz, hogy Isten kegyelme, a jó és helyes nevelés, a családjában szemlélt példa tette szentté Pompiliust; de ezek egyedül nem lettek volna képesek a szentséget létrehozni, ha nem járult volna ehhez Pompilius akarata, törekvése és munkája, — hiszen Isten kegyelme nem kényszerít senkit sem jóra; ez csak erősít és segít e törekvésünkben. Ne higyjétek azt, hogy Pompiliust szentté tevő s így az emberek érdekében, a közjó javára ható erények önmaguktól adódtak Szentünkben, hogy neki a bűn ellen nem kellett küzdenie, hogy az embergyermek fogyatékosságai, neveiellenségei neki nem okoztak ép oly nehézséget, mint nekünk. Az a gyermeki jámborság, mely lényét oly kedvessé tette embertársai előtt, Isten kegyelmének a műve volt, de egyben az ő érdeme is, hisz a lelki összeszedettség, az önlegyőzés, mely mindig szelíddé, embertársai hevességével szemben őt türelmessé tette, az ő akaraterejének volt következménye. Azt a szelídséget és kedvességet, mely arculatját oly derültté és megnyerővé tette, Isten kegyelmének hatása létesítette, de egyben az ő állandó küzdelme az eredeti bűn által megromlott természetünkben rejlő gyengeségek ellen érdemesítette őt arra a kegyelemre, mellyel a felfuvalkodottságot, elbizakodottságot, önhittséget és a hirtelen haragot sikerült legyőznie önmagában. Az a tisztaság, mely a nyilttekintetűséget biztosította neki és oly megnyerő bizalomként ült ki homlokára s a titkos felhőnek még legcsekélyebb árnya sem vetett arra borút, Isten kegyelmét hirdeti,