Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1933

43 dicséretének, az öregebbek viszont örülnek a fiatal nemzedék megbecsülésének; szeretik emlegetni multjukat és örülnek a jelennek. Én rásegítem őket arra, hogy az istenek kedveljék, barátjaik szeressék és hazájuk tisztelje őket. Ha pedig eljön a kérlelhetetlen vég, nem porladnau dicstelen feledésben, hanem dicsérő énekekben örökké tovább élnek.« Valahogy így adja elő Prodikos Heraklesnek az Erény által történt neveltetését« — fejezi be a lelkes Sokrates-tanítvány (Memorabilia I. c. 6.) Herakles-elbeszélését. Ti, távirat-stilust kedvelő modernek, bizonyára túl-színezettnek minősítitek ezt a széles ecset-kezeléssel készült pedagógiai képet. Később azonban bizonyára nem egyszer, el fogtok gondolkozni szón a finom, kiváló ember-ismeretre valló genre-képen, melyet lelki szemünk elé vetít a nagy Sokrates, aki szerényen »valahogy így« olvasta Prodikosnál ezt a dolgot, de kétségtelenül maga adta hozzá azt a sok finom pedagógiai vonást, amelynél fogva Herakles ügyét minden görög ifjú ügyévé, sőt minden idők minden fiatalemberének ügyévé tudta tenni. Goethe valószínűleg ilyen esetekre gondolt, amikor azt mondta, hogy a legnagyobb művészet az egyes, konkrét eseteknek olyan ábrázolása, hogy abban az egyetemesnek a képe tükröződjék. Nézzük csak közelebbről: ott ül a töprengő ifjú, a fiatal óriás, a maga érvényesülésre törekvő testi, szellemi és lelki energia-készletével és fölveti a kérdést: mit kezdjen már most? Ideálista legyen-e továbbra is, jó nagy fiú maradjon-e az, aki jó kisfiú volt? Vagy pedig a szögre akassza az elveket és legyen reálista, ami az ifjak szótárában azt jelenti legtöbbszór: nem érdemes becsületesnek lenni. Egy német költő mondja, hügv az ifjú sorsa attól függ, vájjon a »himmlische Liebe«, vagy a «sinnliche Triebe«, a »mennyei szeretet«, vagy pedig az érzékiség mellé szegődik-e. Ezen a téren is meg szokott mutatkozni, hogy nem lehet két úrnak szolgálni. Tehát vigyázz! »Erst besonnen, dann begonnen!« Ne mondd azt, hogy túlzok, hogy csak két végletet ismerek el. Elismerem, a probléma még nem olyan éles most, sőt talán sohasem lesz ennyire »vagy-vagy« jellegű. Lehet, hogy igazad van a Te problémalátásodra vonatkozólag. Általánosítani azonban annyiban mégis lehet, hogy a fiúk többsége manapság a reálizmus híve és — mint szokták mondani — úgv veszi az életet, amint van. Általában attól szokott függni égy ifjú jövője, hogy ebben a kérdésben, amely a legnagyobb mértékben életbevágó, mi a fölfogása. Ideális ifjú ideális színben látja az életet is, a reális politika híve pedig merőben a prózai szükségletek szemüvegén fogja nézni annak minden vonatkozását, a pálya kérdését is. Ne érts félre! Nem élhetetlenséget hirdetek! Ha valaha, hát manapság életrevalóságot kell a pedagógusnak belenevelni igyekeznie az ifjúságba. De ha a becsületes, vagy becstelen úton-módon való érvényesülésről, .az Erényhez, vagy,a Bűnhöz való szegődésről van szó, akkor már csak így szól a kérdés: aki nincs velem, ellenem van! Az iskola is csak úgy fogalmazhatja meg tanácsát az élet útjára, mint a görög anya, mikor hadba szálló fiának átadta a pajzsot: »Vagy ezzel, vagy ezen!« Vagy azokkal az ideális elvekkel, ezeknek a krisztusi élveknek a szolgálatában indulj él és térj vissza (ha sebekkel borítva is), vagy ezekért küzdve essél el, akkor ezen a pajzson, mint valami ravatalon, lássunk kiterítve. Nagyjából így fogalmazta meg a kérdést boldog emlékű