Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1932

28 kis részét sikerült a Szövetségbe tömöríteni, mégis elmondhatjuk, hogy szép erkölcsi és anyagi sikerről számolhat be. Erkölcsi sikere az a tekintély, melyet ab ovo szerzett, részint egyes tagok erkölcsi súlyával, részint a maga egészében, a nyilvánosság előtt való megnyilatkozásaival. Itt főképen azokra a színvonalas böjti előadásokra kell gondolnunk, amelyek Szegeden hézagot pótolnak akár a felvetett kérdések súlyát, akár az előadásokat kísérő művészi számok színvonalát tekintjük. Diákszövetségünk ezenkívül elsőrendű szociális hivatást is tölt be. A tagdíjak jórészét diákjóléti célokra fordítja. Nem egy tehetséges egyetemi hallgató azon a pénzen iratkozik be, melyet az intézet véndiákjai adtak öszsze keserves keresményükből. De meg a gimnázisták karácsonyi cipősegélye és az ifjúsági egyesületek segélyezése se volna elképzelhető a Szövetség megértő támogatása nélkül, mely ezekben a szűkös időkben se lett szűkkeblű és szűkmarkú. Az ifjúság a volt tanítványok iránt tartozó háláját az egyesületi ünnepségeken való szereplésével, a rendezésben való közreműködésével és főképen az Alma Mater iránt tanúsított fiúi engedelmességével tudja kimutatni. Emlékbeszéd Sáfrán Józsefről, Elmondotta a Szegedi Piarista Diákszövetség 1932. december 7-én tartott IV. évi rendes közgyűlésén dr. Juhász István kir. ítélőtáblai bíró, ügyvezető-elnök. A Temesvár-belvárosi temetőben a piarista atyák közös sírjánál, ha az élet vándorának szeme megpihen, az egyik sírkereszten egyszerű felírást betűz ki: Sáfrán József 1857—1923. S kibetűzve a sírfelírást, talán elmereng a múlandóságom s e <köz^ ben esetleg az általános emberi sorson eltűnődve az a gondolata is kel: jó ember volt, küzdött, tevékenykedett, míg ütött órája. Ámde ez a sírhant előttünk, volt tanítványai, a Piarista Diákszövetség tagjai előtt többet jelent, mert nemcsak a jó embernek, de a tisztalelkű papnak, a nemes érzésű egyéniségnek, az ideális oktatónak, az áldozatkész férfiúnak, a tanítványait szerető atyának, a magyarság izzó lelkületű harcosának takarja porhüvelyét. Gyújtsuk meg az emlékezés szövétnekét, szenteljünk néhány percet emlékének, s rójuk le leróhatatlan tartozásunknak szemernyi részét a tanítványai százai javára évek hosszú során kifejtett, fel nem •értékelhető fáradozásaiért. Szerényigényű ez a megemlékezés, a világ zajában alig hallható; ihálás szívünknek csendes, tiszta áldozata; a letűnt boldog ifjúkor derűjében újra fürösztött lelkünknek hálaadó imája; az élet küzdelmeiben meghiggadt férfikor borongó visszaemlékezése. Sáfrár József 1857. május 18-án Kecskemét városában született. Már kora gyermekségében kitűnt szelídségével, éles eszével, szorgalmával, úgy, hogy midőn a gimnáziumi tanulmányaiban jeleskedő ifjú pályaválasztásáról volt szó, szüleinek nem nagy fejtörést okozott a pályaválasztása, mikor őt magát is szelid lelkülete a papi, tudásvágya a tanári pálya felé vonzotta.