Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1930

7 tudjuk gerjeszteni, vagyis elméjének kapuit fel tudjuk tárni a megértés számára, a személyiséghez, tehát a jellemalakítás műhelyébe csak úgy tudunk beférkőzni, ha ismerjük azokat a titkos csapóajtókat, amelyek odanyílnak. Máskülönben dörömbölhetünk ott fenyegetésekkel, szigorúsággal, a külső tekintély villámaival, leigázás lehetséges, meghódítás azonban nem. Ha azonban a nevelő ismeri a növendék lélektanát, még pedig azt a szakaszát, amelyben a gyermek éppen van — s ha bele tudja élni magát ebbe a lelkivilágba, vagyis megtudja érteni a gyermeket, akkor nyert ügye van, mert teljesen kezében tartja a fejlődni, kibontakozni vágyó gyermeket. Ha tudja a nevelő pl. hogy kisebb korban jellemzi általában a gyermeket a kitűnni vágyás, a kifejlődésre, naggyá levésre való törekvés; ha tudja, hogy az érő ifjúban erősen fejlődik az önérzet, a nagylelkűség, a lovagias hajlam, a feltűnni vágyás, a cselekvési vágy, az ábrándozó romantika; ha tudja, hogy közvetlenül az érés után ez a lelkivilág átmegy az érvényesülniakarásba, a kialakult önérzetbe, önálló ítéletbe, a belátás szükségérzetébe, — akkor mindjárt megtalálja a nevelő azokat a szavakat és eljárási módokat, amelyek a növendéket a megismert helyesnek és jónak a megvalósítása érdekében belülről megfegyelmezik és az önnevelés vágányaira állítják. Akkor ugyanis, amikor a növendék megértését hangoztatjuk, nem valami szentimentális rokonszenvezést, valami „diákpárti" programmot akarunk, amely csak a fegyelem és tekintély rovására mehet, hanem azt hogy a diák tanulása ne magolás, a neveltetése pedig ne kalodába zárás legyen. Külön kell hangsúlyoznunk, hogy a növendék akarati életének a megismerése és megértése elsősorban az a pont, ahol minden eredmény lehetősége a nevelő kezében van letéve és tőle függ, vájjon az iskola „régi" vagy „új" lesz. A gyermek megismerésének és megértésének a problémája azonban tovább gördül a konkrét létező: az egyed felé — s kiformálódik belőle az egyéni nevelés kérdése. Valaki nagyon jó pedagógus lehet abban az értelemben, hogy ismeri és megérti a gyermek lélektanát s ennek megfelelően általában jó módszert is alkalmaz a tanítás és nevelés terén, mégis megtörténhetik vele, hogy időnként egy-egy konkrét esetben újabb és újabb problémákat sodor elébe a gyakorlat, amelyeket a jelzett általános hozzáértéssel, tanultsággal nem, hanem csak bizonyos veleszületett pedagógiai művészérzékkel, mondhatni pedagógiai intuícióval tud megoldani. Ily módon a „pedagógiai intuíció" nélkülözhetetlen alapjává, feltételévé lesz az egyéni nevelésnek. Ez az intuíció többnyire párosul a gyermek személyének szeretetével. Hiszen a szeretet a jóra irányul, már pedig éppen a mély, intuitiv megismerésénél realizálódik az aristotelesi elv: omne, quod est, bonum est — minden, ami van, jó. Az intuíciónak és a gyermek személyes szeretetének