Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1930

12 hanem kell, hogy a növendék a közönséges és már említett diáktömegpsychologián túlélje a közösségnek a közösségért való életét: tanulja meg a kollektív munkát. Ha valahol szükséges a konkrété szemléltetés, a munkaiskola elvének az alkalmazása, amely az elsajátítandó anyag egész lélekkel való átélését sürgeti — akkor a közösségre való nevelésnél egyenesen nélkülözhetetlen, mert egyébként minden ilyen irányú fáradozás meddő, esetleg komikusan és szomorúan elméleti marad. Ha valahol, hát itt nem szabad a növendéknek passzív szerepet játszania az iskola életében, hanem aktive bele kell abba kapcsolódnia. A mi középiskolánk ezen a ponton meglehetősen súlyos dilemma elé kerül: egyrészt el kell ismernie a hangoztatott közösségre nevelés szükségességét, másrészt egy hatalmas anyagot akar elvégezni az általános műveltség elnyerése céljából. Elemi fokon az „új" iskola és az amerikai school-city az anyag kicsinysége miatt könnyen végezheti a maga „játszva" tanítását, amit a mi középiskolánk ilyen lélekszámú osztályokkal és még inkább ekkorára méretezett anyaggal nem tehet meg. A praktikus előny kétségkívül nem lebecsülendő, hogy t. i. a növendékek megtanulják a testületi szellemet, az egyéni kényelemnek, szeszélyeknek feláldozását a közösség érdekéért, nemkülönben a közösség vezetését és józan kritikai érzéket a gyakorlati kérdésekben. Viszont az ideális, a humanisztikus műveltség, amelynek megszerzése nem csekély erőfeszítést, gondolkodást, elmélyülést követel, szintén nagy értéket képvisel. Az ezen a ponton egymással küzdő problémák még a harc tüzében fognak tisztulni és utána nyugvópontra jutni. Éppen ezért most a társadalmi nevelés néhány kiemelkedőbb szempontját szeretnők csak felhozni. Itt van mindjárt egy sürgető szempont, amely a társadalmi életre való nevelés szükségességét egész „modern" hangon kívánja: nevezetesen az egyke szempontja. Ma már ez olyan társadalmi jelenséggé kezd válni, hogy a pedagógia sem mehet el észrevétlenül mellette. Tudvalevően az „egyke" csekély kivételtől eltekintve rendkívül antiszociális lény, amin talán egy cseppet sem lehet csodálkozni. Ez már egymaga feladatok elé állítja a pedagógust. Neki kell pótolni mindazt, amit az „egyke" a gyermekszobában nem is kaphatott meg. Világos az is, hogy a pedagógus ezt a munkát csakis a többi növendék közreműködésével végezheti, tehát valamilyen közös életet kell élniök a növendékeknek az iskola munkájában. Még súlyosabb a nevelő feladata, ha látja, hogy az „egykét" a szinte immanens tragédia fenyegeti. A szülők ugyanis vágyott boldogságukban előre megálmodják az „egykét", kitervezik, hogy milyen lesz, mi lesz — aztán ha az „egyke" másmilyen lesz és más akar lenni, kész a konfliktus, a tragédia. Itt a pedagógusnak már nemcsak a gyermeket kell kezelnie, hanem a szülőket is, akikre ilyen esetekben szintén ráfér, sőt mellőzhetetlen egy kis nevelés. A társadalmi életre való nevelésben szintén szempontul szolgál az is, hogy hogyan történjék ez a nevelés.